Lóca, Luca, üt az óra

Elmúlt egy újabb karácsony, szerveződött egy újabb Kívánság Üst, lefőtt egy újabb fogásom, ezúttal a drága Lapulevel számára. Élvezzétek ti is!

Szabó Luca Emília világéletében tudta, hogy anyós és menye közt jó viszony jóformán elképzelhetetlen, így meg se lepődött, mikor a saját leendő anyósáról kiderült, hogy ki nem állhatja őt. Azon annál inkább, hogy említett anyós nyugodt szívvel jelentkezhetett volna a szegedi boszorkányok közé – ugyanis úgy fest, az asszony szó szerint bármire képes azért, hogy féltett kisfia ujjára ne kerülhessen karikagyűrű. De vajon tényleg ilyen egyszerű a képlet? Vajon létezik hatásos módszer a modern boszorkány ellen, vagy Emília kénytelen lesz megbékélni az acsargó anyóssal?

Szokás szerint Pinterestről halásztam

Az anyósát minden nő utálja, és viszont. Ez a tétel vitán felül áll a házasulandók kézikönyvében, és mint ilyen, Szabó Luca Emíliának esze ágában sem volt tiltakozni ellene. Nem mintha ő maga annyira utálkozni akart volna, de az anyósa – azaz, a pontosság kedvéért, leendő anyósa – annál inkább. Régi vágású, vaskalapos parasztasszony volt Róza néni, aki a férje korai halála után némi anyai segítséggel nevelte fel egy szem fiát, aki aztán elkövette azt a hibát, hogy beleszeretett egy budai úrilányba.

És ezt a budai úrilányt történetesen Szabó Luca Emíliának hívták.

 

~*~

– Az egy boszorkány, én mondom! – kiabálta dühösen Emília. – Ferenc meg akarta kérni a kezem, tudom, biztos vagyok benne! És az anyja lenyúlta a gyűrűt!

– Emi, biztosan van rá rendes magyarázat – csitította az apja. – Én is nehezen engedlek el téged, egy anyának a fiával még nehezebb.

– Megéri? – kérdezte a bátyja. – Tényleg érdemes ezért a pasiért egy ilyen hárpiát elviselned?

– Persze, hogy megéri – törölte meg a szemét a lány. – Különben is, megígérte, hogy ha végre megesküszünk, nem lesz már gond vele. Megígérte.

Talán csak magát próbálta győzködni, de abban a pillanatban semmire nem vágyott jobban, csak egy olyan reggelre, ahol gyűrűvel az ujján, friss süteményillatra ébredhet Ferenc oldalán. 

~*~

 

Szabó Luca Emília ezzel ellentétben nem tartotta magát budai úrilánynak. Egy ódon bérház legfelső emeletén nőtt fel mint a padlásszoba kis hercegnője, és élt-halt az állatokért. Arra még ő sem számított, hogy mikor ő már nem a budai padlásszoba kis hercegnője lesz, hanem a nagyra becsült Szabó doktornő egy pesti kisállatrendelő pincehelyiségében, egyszer csak betoppan az életébe egy felemás szemű fiatalember egy felemás szemű kutyával – és úgy dönt, marad. Márpedig betoppant, és úgy döntött, és maradt – Szabó doktornő pedig nem tiltakozott.

 

Eleinte minden ártalmatlannak tűnt, elvégre sok pácienstől (helyesebben szólva a páciensei gazdáitól) kapott köszönőajándékként likőrt, virágot vagy épp csokoládét, az se volt példátlan, hogy valaki házi süteménnyel hálálja meg szőrös barátja megsegítését. Na de hogy valaki a világ legegyszerűbb csokidarabos kekszét ilyen lehetetlenül finomra süsse… a felemás szemű fiatalember ajándéka zavarba ejtően rövid idő alatt fogyott el, és a doktornő csakhamar azon kapta magát, hogy a pékség előtt áll, aminek a nevezett fiatalember a tulajdonosa volt. A csokis keksz határozottan addiktív volt, a készítője határozottan lehengerlő, Emília pedig határozottan és szédítően rövid idő alatt mindkettőbe belehabarodott.

 

~*~

– Ne aggódj miatta – suttogta Ferenc, a karjai Emília dereka köré siklottak. – Csodaszép vagy. Kár lenne ezért a ruháért, anya is belátja majd.

– Biztos, hogy jó lesz így? – kérdezte a lány, a tükrön keresztül nézve kedvese szemébe. – Mármint… a te családod annyit bevállalt az esküvőből, a menüt, a helyszínt, a…

– Így szokás – mosolyodott el a férfi, és elővarázsolt a semmiből egy csokis kekszet, menyasszonya örök kedvencét. – Mindkettőnk családja beleadja, amije van. Az alkoholt meg ti hozzátok, az se semmi.

Emília elnevette magát. Való igaz, az ő bátyja borász, és készséggel vállalta a jókedv biztosítását az eseményre.

– Ha meg mégse tetszik neki, hogy ez van rajtam – kanyarodott vissza a ruhához, ahogy a kekszet majszolta –, akkor leöntöm anyád ruháját vörösborral, és vehetsz el egy lepedőben!

És ezen már Ferenc is nevetett. 

~*~

Sokáig csak találkozgattak. Aztán megtört a jég, és végre kimondták, hogy ők bizony randevúznak. Egy évvel később pedig ő maga írta rá az orvoshoz méltatlanul gyönyörű kézírásával, hogy mindenkit szeretettel várnak Dr. Szabó Luca Emília és Balázs Ferenc esküvőjére.

Kettejük közül Ferenc volt könnyebb helyzetben. Kedvesének csak egy bátyja volt, aki tárt karokkal fogadta őt a családba, meg egy apukája, aki csak az első találkozásuk alkalmával nézett rá gyilkosan, azt is csak elvből, utána már teljes mellszélességgel támogatta a kapcsolatukat. Emíliának ellenben szembe kellett szállnia a jóval, a rosszal és a még rosszabbal. Idősebb Róza néni (avagy Rózi mama, ahogy mindig kijavította) volt a jó, egy csupaszív nagymama, akitől a vőlegénye a sütés minden csínját-bínját elleste, és aki mindig csak legyintett, hogy nem baj az, ha egy házasságba a nő hoz pénzt, a lényeg, hogy szeressék egymást. A rosszat Róza néninek hívták, és foggal-körömmel ragaszkodott a kisfiához – ez talán nem is érdemel bővebb kifejtést.

A még rosszabb… az pedig az elvárások hada volt, amit Róza néni támasztott. Kezdődött azzal, hogy az első találkozásuk óta nem volt hajlandó nem a Lucát használni Emília két neve közül. Folytatódott azzal, hogy azzal riogatta, hogy az esküvő után Emíliát is, akárcsak az anyósát, Balázs Ferencnének hívják majd, amiről a lány hallani sem akart, elvégre a tudományos világban ő már volt valaki, méghozzá a saját, lánykori nevén. A pontot végül az tette fel arra a bizonyos i-re, hogy követelte, hogy a fiatalok az ő közvetlen szomszédságában telepedjenek le, és nem érdekelte, hogy mindkettőjük munkahelye Budapesten van.

Ferenc akkor vetette fel először, hogy szökjenek el az elvárások elől, és esküdjenek meg két tanúval egy polgári szertartáson. Emília utóbb már bánta, hogy nem tettek tényleg így.

Merthogy – hát persze, hogy persze – a leendő anyós az esküvőnek is lépten-nyomon keresztbe tett. 

 

~*~

 

Emília az ötödik emeleti bérlakás ablakában ülve bámult az esőbe. A szeptember pont olyan szürke és borongós volt, mint a hangulata: a rendelőjében megszaporodtak a megfázott kijárós macskák, az út szélén hagyott mindenféle állatkölykök, na meg persze a túlaggódó gazdik; a magánéletében meg az üresség. Ferenc a hűvösre való tekintettel meghosszabbította a pékség nyitvatartását, és csak egy méretes tepsi friss csokis kekszet tudott felajánlani kárpótlásul a távollétéért.

A leendő ara egyébként a vendéglistán dolgozott. Mármint elméletileg, mert gyakorlatban tényleg csak bámult, kávét szürcsölt és kekszet majszolt. Ferenc oldala gördülékenyen ment, de a sajátjával már gondja akadt. Gondolt rá, hogy meghívja az apját, de túl élénken emlékezett rá, hogy milyen hűvös és távolságtartó volt a vőlegényével bemutatáskor. Különben se beszéltek mostanában olyan sokat. Már-már azt gondolta volna, hogy egyéb rokon híján itt ki is fulladt az ötletládája, mikor megakadt a szeme a falon lógó fotókollázs egy kisebb darabján. Fiatal, csibészes mosolyú férfi feszített büszkén mellette, mindkettejük kezében koccintásra emelt borospohár. Tényleg, hisz van egy bátyja…

Tiszavirágéletű ötlet volt, hamar elvetette. Biztos segítene a főzésben is, meg hozna bort, esetleg valami szíverősítőt… de nem. Nem, túl sokat kérdezne, és különben se kedveli Ferencet. Még arra is húzta a száját, hogy Róza néni menyasszonyi ruháját fogja viselni, pedig az a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt. Békésebb lesz nélküle mind a ceremónia, mind a lagzi.

 

~*~

 

Hát, itt vagyunk – gondolta magában Emília, és végigsimított a hófehér selyemruhán. – Évekbe telt, de csak itt vagyunk. Ma férjhez megyek.

– Édes-drága Lucika-Mucika! – csapta össze a kezét Rózi mama, ahogy meglátta. Ugyan eleinte tőle se fogadta szívesen a Lucázást, miután az öregasszony levezette neki, hogy a „Mucika” tulajdonképpen az Emília kacifántos becézése, megbékélt ezzel a becenévvel. – Csodaszép vagy, aranyom!

– Ferenc?

– Valószínűleg még készülődik a tanújával – mosolygott az asszony. – El fog állni a szava, amint meglát, hidd el. 

Ebben maradtak. Jócskán akadt még tennivaló az esküvői menü környékén, hiába dolgoztak hajnal óta: a nyárikonyha pultján halmokban illatoztak a frissen sült kenyerek, a sütőben szemérmesen összezárt lábbal egy tekintélyes pulyka pirult, de Rózi mama most göngyölítette fel az éjfélre szánt töltött káposztákat is, hogy később csak alágyújtani kelljen.

Furcsán érezte magát így, hogy a régóta áhított házasság küszöbére lépett. Szép volt, jó volt, izgatottan várta, de a tudata legszélén mégis motoszkált valami. Egy halk hangocska, aki egyre csak azt kérdezgette tőle: biztos? Segített volna, ha lett volna bárkije… egy családtagja, egy barátja, akárkije az esküvőn. De hiába, neki csak Ferenc volt.

A hang elől kimenekült a verandára. Ott volt helyette madárcsicsergés, az érkező násznép távoli zsongása, meg… meg egy pad, amit valószínűleg nekik szántak nászajándékba, mert vadonatújnak tűnt, és cseppet sem illett a szerény vidéki ház többi bútorához. Pláne nem kültérre. Összességében leginkább egy zongorára hasonlított (bármekkora képzavart is jelent ez egy pad esetében), feketére festett faváza volt, fehér párnával, amit helyenként halványszürke csíkok díszítettek. Támlája nem volt, de egy szintén párnázott karfája igen, amit még két ékkő is díszített. Összességében tehát minden tulajdonsága megvolt ahhoz, hogy Emília a falhoz tolja, leheveredjen rá, és rágyújtson egy cigarettára.

Ha igazán őszinte akart lenni, szörnyen ideges volt. Előző este óta nem látta a vőlegényét, és már délután három óra volt. A ceremónia ötkor kezdődött a kiserdőben felállított oltárnál, és addig még simán benne volt a pakliban, hogy nemsokára már tényleg-anyósa bekavar valamit. Csak úgy, utoljára, a régi szép idők emlékére. Talán egy fehér ruhával, mint az amerikai filmekben.

Felnevetett a gondolat abszurditásán, és hosszan, ráérősen kifújta a füstöt. Valaki köhögött mellette, de jelen helyzetben ez annyira nem érdekelte, hogy fel se nézett.

– Milka… van egy kis gond – szólalt meg mellette a vőlegénye, akit ezek szerint megidézett a gondolattal. 

– Hm?

– Ígérd meg, hogy nem akadsz ki.

Emília bólintott, hümmögött egy sort, és szívott még egy slukkot.

– Nézz jobbra.

Nézett. Nem volt ott senki. De… márpedig ő onnan hallotta Ferenc hangját.

– Te most szóra… egyáltalán, hol a frászban vagy?

Itt valami határozottan nem stimmelt. Most vagy az van, hogy Ferencből egy éjszaka alatt titkon hasbeszélő lett, vagy itt valami határozottan nem stimmelt.

– Alattad.

Emília most nem csak jobbra nézett, hanem rézsút lefelé is. A tekintete megakadt a karfába ágyazott két ékkövön. Egy sötétbarna, egy kék. Pont, mint Ferenc szeme. Ez nem lehet igaz.

– Azt akarod nekem beadni, hogy két óra múlva egy paddal kéne összeházasodnom? – nevetett fel hisztérikusan.

– Lócával – javította ki Ferenc hangján az ülőalkalmatosság, és határozottan bosszúsnak hangzott. Emília válaszul egy szolid „ez nem lehet igaz” felkiáltással még határozottan bosszúsabban viharzott el. Kellett egy süti, különben az idegességének jobb esetben csak a sminkje, rosszabb esetben a komplett lagzi látta volna kárát.

~*~

– Valami baj van, szerelmem?

– Nem, semmi… csak gondolkodtam.A férfi leült mellé, átkarolta a derekát, némán biztatva: beszéljen csak, ő meghallgatja. Jó volt olyasvalakivel lenni, akivel tényleg mindent megoszthatott. Ferenc mindig megértette őt… igazából nem is tudta, hogy élte le azt a három évtizedet, mielőtt megismerte.

Ennek hangot is adott.

– Ugyan! – nevetett fel Ferenc. – Tudtad, hogy egyszer eljövök. Odafenn valaki egymásnak teremtett minket.

A szabad kezével Emília jobbja után nyúlt, és könnyed csókot lehelt rá.

– Szerencsések vagyunk, hogy ilyen hamar megtaláltuk egymást. Mi lett volna veled, ha még évekig nélkülem maradsz? Olyan magányos lettél volna, jobb, ha bele se gondolsz.

– Szerencsések vagyunk – ismételte maga elé a lány, és még egyszer, némán hálát adott az égnek, hogy megannyi egyes-egyedül töltött év után az élete részévé válhatott ez a csodás férfi.

 

~*~

 

– Emília?

Elsőre fel se ismerte a hangot. Talán azért, mert ezt a nevét sose hallotta tőle. A hang tulajdonosának kétszer is ismételnie kellett, mire felismerte benne Róza nénit.

Leendő anyósa (mondhat egyáltalán ilyet az ember lánya, miközben a vőlegénye négy falábon egy falat támaszt?) kísértetiesen sápadtnak tűnt. Hosszú, fekete ruhát viselt és gyöngyös fátylat, mint az ódon felvételeken a gyászoló özvegyek, épp csak a fekete ernyő hiányzott a teljes összképhez.

Nem pazarolta az időt holmi formaságokra, nemes egyszerűséggel magával rángatta Emíliát a borospincébe, de olyan erővel és hirtelenséggel, hogy a lánynak nem hogy ellenállni, de még tiltakozni se volt érkezése.

– Nincs sok időnk – hadarta az asszony, miközben a kezei viharos gyorsasággal egy polcnyi palackot forgattak. – El kell tűnnöd.

– Te-tessék? – hebegte Emília, és végre megtalálta a hangját. – Hagyjon békén, maga gonosz vén boszorkány! Akárhogy próbálkozott, vége, Ferenc el fog venni feleségül! Másfél óra múlva házasok leszünk, és maga semmit nem tehet!

Róza néni mintha meg se hallotta volna a szavait. Mikor végzett, csak hátrafordult a palackoktól, és csöndesen annyit kérdezett:

– Úgy érted, a szobalóca?

Emíliában bennrekedt a szó. Eddig nehezen fogadta el, hogy a vőlegényéből tényleg párnás pad lett, de így már más volt minden. Boszorkány. Isten bizony, hogy boszorkány.

– Emília, kérlek, figyelj rám, Ferenc nem az, akinek látszik.

A lány keserűen felhorkantott.

– Tényleg mindent bevet, hogy… várjunk csak. Maga öt éve, amióta csak Ferenc bemutatott magának, Lucának hívott. Mire fel ez a pálfordulás, hogy lettem hirtelen mégis Emília?

A kérdésre Róza néni kérdéssel felelt.

– Hogy hívják a bátyádat?

– De hiszen nekem nincs…

Még be se fejezte a mondatot, záporoztak az újabb kérdések.

– És az édesapádat? Mi a kedvenc színed? És a kedvenc ételed? Van háziállatod? Hát valami kedves hobbid?

Csak jöttek és jöttek, és ő semmire nem tudott válaszolni. Az agya teljesen leblokkolt, másra se vágyott, csak egy finom süteményre, meg talán egy pohár borra. Szélsőséges esetben hajlandó lett volna beérni egy cigarettával is.

– Nem tudom! – szakadt ki belőle. A szemébe könnyek gyűltek, és Róza néni életében először kedvesen, mi több, együttérzőn mosolygott rá, ahogy kisegítette egy zsebkendővel. Sok időt azért nem hagyott neki a kesergésre, mert egy fénykép is akadt a kezében.

– De hiszen ez… – Emíliának újfent elakadt a szava, ahogy felismerte a fényképen Róza nénit fiatalon, ugyanabban a menyasszonyi ruhában, amit ő maga is viselt. A legfurcsább mégsem ez volt: a vőlegény helyén ugyanis az ő Ference, az örömanya helyén pedig Rózi mama feszített. Mindketten pontosan ugyanolyanok voltak, amilyennek aznap reggel látta őket.

– Maga nem is az anyja – mondta ki. Róza néni súlyosan bólintott.

– A felesége voltam, alig tíz évvel ezelőtt. Huszonöt éves vagyok azon a képen. Ő ötvenhat. Az igazi nevemre már nem emlékszem.

Emíliával forgott az egész borospince. Egyszerre érezte úgy, hogy mindent ért, és úgy, hogy semmit se, noha az igazság valószínűleg a kettő közé eshetett.

Ezek szerint a vőlegényem, akivel öt évig készültünk az esküvőre, valami vámpírszerű figura, aki fiatal lányok erejét elszívva marad jóképű. És Róza… nem, nem néni, harmincöt évesen nem néni, hisz majdnem egyidős velem – rázta meg a fejét –, szóval Róza pedig valójában nem a gonosz boszorka, hanem a jótündér a mesémben. Ez nem lehet igaz.

– Emlékeztem rá, mit tett velem, ezért nem engedhetett el, és túl sokan ismertek ahhoz, hogy csak úgy megszabaduljon tőlem – folytatta Róza. – Patthelyzet volt. Csak abban voltam biztos, hogy nem engedhetem, hogy még egy olyan okos, fiatal lány belesétáljon a csapdájába, mint amilyen én voltam. Mint amilyen te is vagy.

Megint ránézett Emíliára, megint úgy, ahogy előtte még soha: nosztalgikusan. A tehetetlen dühtől az ő arcán is legurultak az első kövér, szemfestéktől fekete könnycseppek.

– Olyan jól működött a házsártos anyósszerep! Előtted mindenkinél bevált! Azt hiszem, te túl régóta ismerted. Valószínűleg rájött, hogy több ideig kell mérgeznie, hogy ne lehessek hatással rád.

Mérgezni. Emíliának hirtelen eszébe jutott, hogy milyen elemi, mindent felemésztő sóvárgás kerítette hatalmába, mikor Ferenc egyszer nem hozott neki abból az isteni csokis kekszből a randevúra, ahogy ígérte. Úgy éhezett rá, mint egy drogos az adagjára.

– A sütemény…

– Bizony. Egy férfi ritkán konyhatündér, könnyen megvezette vele a lányokat.

Csend telepedett közéjük. Most, hogy felfedte a titkát, Róza sokkal kevésbé tűnt félelmetesnek, nyoma sem volt rajta a szigorú, túlkontrolláló vénségnek, ami miatt Emília olyan könnyen csúfolta boszorkának. Igazából még a fiatalságot is fel tudta fedezni az arcán, ha erősebben hunyorított.

– És… hogyhogy így? – törte meg a csendet. – Miért most?

– Azt kérdezted, miért hívtalak éveken át Lucának – sóhajtott az asszony. – Az igazság az, hogy van némi varázserőm. Egyetlenegy varázslatot ismerek, és az az alakváltás, és csak lócát tudok csinálni. Csak arra volt szükségem, hogy kimondja azt a szót, hogy lóca, és átváltozik. Ki akartam kényszeríteni belőle, és ha van egy Luca a házban, csak egy nyelvbotlás az egész. Ez elég apró dolog volt, hogy ne tűnjön fel neki. Azt hitte, az anyós figurája minden, amire képes vagyok. Igazából én sem értem, hogy ez a varázslat hogy maradhatott az enyém.

– És… van visszaút? – kérdezte óvatosan Emília. Más se hiányzott ezek után, mint hogy egy átváltozástól felbőszült vámpírféleség üldözze őt egész hátralévő életében.

– Meg lehet törni a varázslatot, persze – biccentett Róza. – Minden varázslatot meg lehet törni, ez alapszabály. De csak addig, amíg sértetlen, abban a pillanatban, hogy akár egy karcolás is éri, megszakad a kapcsolat. Hiszen eleve lehetetlen összekötni egy lelket egy élettelen testtel, mert máshogy viselkedik, mint az élő.

Ahogy ezt mondta, végtelenül logikusnak tűnt. Még akkor is, ha egyébként maga az egész varázslás-dolog teljességgel logikátlan volt, Emília ezt érteni vélte.

Róza újfent a palackok felé fordult, és ahogy még egyet elfordított, a fal visszahúzódott egy darabon, feltárva egy komor, boltíves alagutat.

– Ha már nem mérgez aktívan, vissza fognak jönni dolgok, hidd el, de ahhoz mihamarabb el kell tűnnöd. Csak menj végig ezen a járaton, a templomkertbe vezet, onnan már hazajutsz. Én itt elintézek mindent.

– De mi lesz… veled?

Már nem magázta. Hiába nézett ki Róza ugyanúgy, mint eddig, tudva, hogy alig pár év van köztük, nehezére esett.

– Nekem már mindegy. De te még élhetsz. És ha rám hallgatsz, soha nem leszel Balázs Ferencné. Abból ennyi is sok. 

~*~

 

Voltak, akik azt mondták, a menyasszony a tűzből érkezett. Mások állították, hogy már az esőben sétált ki a templomkertből, miközben villámok csapkodtak körülötte. Abban mindenesetre teljes volt az egyetértés, hogy a kiserdei esküvő szerencsétlenül járt főhősnőjét látták kísérteni a helyen, ahol Isten színe előtt esküdött volna örök hűséget a párjának, ha nem gyullad ki az a régimódi, zsúpfedeles ház, ahol az ifjú ara készülődött.

 

~*~

 

Szabó Luca Emília, a pestiek kedvenc állatorvosa nem szívesen felelt a kérdésekre, hogy hová tűnt az ujjáról az eljegyzési gyűrű. A köszönőajándékokat elfogadta, de később, mikor az ajándékozó már nem láthatta, mindig ellenőrizte, hogy bontatlan-e a csomagolásuk. Egy ponton túl annyira idegesítette a saját paranoiája, hogy a kutyákra hivatkozva csokoládémentes övezetté nyilvánította a rendelőjét.

Elköltözött. Újra szervezett közös programokat a bátyjával és az édesapjával. Megbocsátottak neki, elvégre ők is látták, hogy hálózza be és szigeteli el tőlük a vőlegénye. Csak olyan süteményt evett meg, amit maga készített.

Aztán egy napon, mikor már nem tekintgetett hátra idegesen a válla fölött, egy ismerősen ismeretlen, felemás szemű kutya üdvözölte a kapuban, mikor bezárta maga után a rendelőt. A jószág egy szórólapot tartott a foga közt, amit láthatóan neki szánt, hát elvette tőle. Egy aukció hirdetése volt, a feltüntetett tárgyak közt pedig volt egy, ami azonnal megragadta a figyelmét.

 

Jó állapotú, ékköves, ódon félkarfás lóca. Lelőhelye miatt enyhe égési sérülés keletkezett a párnán, a díszítésből egy ékkő hiányzik.

 

Először megijedt. Aztán átgondolta, mit is látott, összegyűrte a lapot és elhajította, az eb pedig eszét vesztve rohant utána.

Ha a lócáról hiányzik egy kő, és Róza (nehezére esett néniként gondolnia rá) nem tévedett, Ferenc már mindörökké a lóca foglya. Soha többé nem jelent rá veszélyt.

A kutya senkinek sem ártott, hát befogadta – és gálánsan elengedte a füle mellett a pletykákat, miszerint ő egy boszorkány, aki kutyává változtatta a vőlegényét.

Egy fokkal mégiscsak hihetőbb volt, mint a lócás mizéria.

 

~ Vége ~