Szívemhez szorítom

 Megváltoztathatja vajon az életed egy munkakapcsolat? Munkakapcsolat egyáltalán együtt nevelni egy gyereket? Lehetsz vajon otthon több ezer kilométerre az otthonodtól? Gondolatok egy özvegy apáról és a lányáról, egy dada érzésein keresztül, aki egy életen át velük maradt.

Pinterestről szedtem, Frank Baranik munkája

Tündér okos egy csaj vagy.

Búzaszőke, sötét szemű férfi mosolyog rám, a mondat minden felületről visszaverődik a szobában. Szinte nem is bánom, hogy már kikapcsoltam a diktafont, biztosra veszem, hogy a szavaira felvétel nélkül is emlékezni fogok. Persze, jólesne egy-egy gyengébb pillanatomban visszahallgatni az ő hangján, de ez mégiscsak egy hivatalos interjú, még ha ilyen jó hangulatban fejeztük is be, azért jobb, hogy nem használom a felvételt személyes célokra. Ismerősöm ismerőse, a hangja meleg és bizalomgerjesztő, igazi apa-hang. Ráadásul minden kritériumomnak megfelel: Skóciában neveli a hároméves, még itthon született kislányát a szintén magyar feleségével. Még kérdez egy párat a szakdolgozatomról, hogyhogy pont kivándorolt családokról írom csecsemő- és kisgyermeknevelésen, ez nem inkább pszichológiás téma? Abban persze egyetért, hogy érdekes – ez az egyetlen indokom –, és felveti, hogy szívesen elolvasná, ha elkészülök vele.

Szívemhez szorítom a hangját egész úton hazafelé, és átjár, hogy tündér okos csaj vagyok.

 

Olyannak tűnsz, akire rábíznám a gyerekem.

Elgondolkodva bámul a telefonjára. A kijelzőre, nem a kamerába, emiatt olyan érzésem van, mintha nem rám nézne, hanem egyenesen belém. Hirtelen egyáltalán nem zavar, hogy kötött pulcsiban ültem le a videóhíváshoz, nem blézerben, mint a múltkor. A keresztnevemen szólít, nem a becenevemen, hanem a hivatalosan, és ez is egyből belém ég, elvégre soha senki nem hív így – de nincs ellenemre, nem is javítom ki. Nem kér, csak kérdez, hogy foglalkozom-e, foglalkoznék-e kicsit nagyobb gyerekkel, mint amekkorára a végzettségem szól, hogy érdekelne-e Skócia, de látom, hogy felcsillan a szeme, mikor igent mondok. Egyszerre ismerős és ismeretlen a régi interjúnk miatt, de azóta sok minden megváltozott; a hivatalos távolságtartás elszállt, a szikrányi bizalom megmaradt. Én diplomás kisgyermeknevelő lettem, ő megözvegyült; most fordult a kocka, ő kér valamit tőlem a saját, na meg főleg a kislánya jövőjéért.

Szívemhez szorítom a boldog-hálás pillantását, mikor rám bízza a gyerekét.

 

Anyukám szép, de azért te is gyönyörű vagy.

A pöttöm szőkeség már hozza is a fényképet, mutatja rajta az anyukáját. Szép nő, ez nem csoda, hiszen egy anya mindig szép. A tengerparton áll, a ruháját és a haját fújja a szél, a karjában tartja a kislányát. Nem is sejti, hogy a kép előhívását már nem éri meg.

Válaszul előveszem a telefonom, megmutatom neki én is az anyukámat. Ő a Balaton partján áll, a szoknyája szegélyét felcsippentve. Máshogy szép, mint az övé, nem hosszú és szőke, hanem gömbölyű és barna, de a gyerek felkiált, hogy gyönyörű, hiszen pont olyan, mint én. Hercegnőkről és királynőkről csacsog, majd anyákról és mostohákról, különös figyelmet fordítva arra, hogy mivel a mostohák csúnyák, én biztosan nem lehetek az; ő szépnek lát, pedig olyasmiket csinálok, amiket az anyjától látott. Kiegyezünk abban, hogy a tündérkeresztanyja lehetek, és a kislány csillogó szemmel néz rám: igazam van, a tündérek biztosan olyan gyönyörűek, mint én.

Szívemhez szorítom a lánykát, és azt suttogom neki, hogy ezen a világon mindenki gyönyörű, ha jó szemszögből nézik.

 

Azt hiszem, nagyon szeret téged.

Először azt hiszem, rosszul hallok. Most fektettem le a gyereket, amíg az apja elpakolta a vacsora maradványait. Épp mosogat, az alkarja közepéig ér az élénksárga gumikesztyű, csöpög az ujjairól a habos víz. De megismétli, ezúttal már biztosabbnak tűnve a dolgában, hogy a kislánya nagyon szeret engem, és hozzáteszi, hogy alighanem elkerültek egy csúnya depressziót. Fogalmam sincs, mit kéne erre mondanom, inkább csak beállok mellé törölgetni. Ketten hamar végzünk, alaposan megtörlöm a kezem, mielőtt bepakolnám az evőeszközöket a fiókba. A tányérokról ő gondoskodik, mert a polc magas, nekem sámli kéne hozzá. Elégedetten nézünk végig a tiszta konyhán, én elnyomok egy ásítást, és jó éjt kívánok neki. Nem felel, akkurátusan kiteríti a gumikesztyűket, majd hosszan, némán rám néz, és ölelésre tárja a karját.

Ahogy a szívéhez szorít, elgondolkodom, vajon kire érthette azt a félmondatot a depresszióról.

 

Isten éltessen, drága!

Háromszor mondják nekem, én háromszor a gyereknek, kétszer az apjának. Ilyenkor közös program van, nyári gyerekekként az én szülinapomon bográcsozunk, a kislányén kirándulunk a tengerpartra, sőt, ha olyan az idő, fürdőzünk is. A ház ura tél közepén született, januárban, olyankor síelni megyünk. Mindkétszer meggyőzöm, hogy én vezethessek, elvégre ő az ünnepelt. Ahogy újra egy évvel öregebb leszek, a ferde csokitorta fölé hajolva azt kívánom, bár örökké tartana ez a füstszagú, gulyásleveses-csokoládés pillanat. Aztán meg is ajándékoznak, apukától könyvet kapok: díszkiadású Coelho, A portobellói boszorkány. A kislány könyvjelzőt készített hozzá, gyöngyöket fűzött és masnit kötött a fémalapra.

A bogrács alján még maradt egy kevés a levesből, eltehetetlen mennyiségnek ítélem, és kiöntöm az egyik papírcsajkába. A gyerek laposakat pislog, nincs kétségem afelől, hogy végigalussza majd a hazautat, be is mászik a hátsó ülésre a pokrócával. A családfő kimossa a bográcsot, mielőtt beledermedne a paprikás zsír, és most nincs mit törölgetni, úgyhogy nem hagyja, hogy segítsek. Ahogy ott térdel a folyóparton, hirtelen elönt a szeretet és a hála, amiért megoszthatjuk egymással az utolsó tányér gulyást, a gyereknevelést és minden mást is, amire sosem találok szavakat.

Szívemhez szorítom ezt a megfoghatatlan, mégis melengető érzést, hogy otthon lehetek az otthonomtól távol.

 

Muszáj menned?

Szipogva mászik az ölembe, hátha akkor visszatarthat. A bőröndöm még a csomagtartóban, hátha hazamehetek még vele, ahogyan azt tettem nap mint nap az elmúlt két és fél évben. A nagy, sötét szeme, ami pontosan olyan, mint az apukájáé, most könnyben úszik. Türelmesen magyarázom neki, hogy ugyanúgy szeretem, de várnak rám otthon, másik-otthon, ahonnan jöttem, túl a tengeren. Visszajövök majd meglátogatni, de nem lakom majd itt, elvégre már ügyes nagylány, otthon maradhat egyedül. Nem jön a nyelvemre, hogy már nincs szüksége rám, mert most kezdem csak megérteni, mennyire szüksége volt kezdetben.

Az apukája megölel, a fülembe súgja, hogy ha bármiben segítség kellene, keressem bátran, számíthatok rá. A kislány odabújik hozzá, és azt kéri, soha ne felejtsem el őt. A könnyeimmel küzdök, ahogy megígérem neki, de a biztonság kedvéért felmutatom a könyvem, hogy még mindig benne van az ő kis ajándéka. A betűs gyöngyök vidáman, csilingelve hirdetik a nevem, az anyakönyvezett verziót, és ez az apróság, hogy ők mindketten így szólítottak, erőt ad.

Szívemhez szorítom a könyvjelzőt, a kicsi kezek nagy munkáját, és többé nem válok meg tőle.

 

Úgy örülök, hogy eljöttél.

A hangja lágy és mély és meleg, azonnal érzem, hogy hazaértem, több ezer kilométerre az otthonomtól. Értem jöttek a reptérre, mind a ketten, a nyakamba csintalan tinédzser ugrik, az arcomra fáradt arcú, de csillogó szemű férfi ad puszit. Reflexből jobbról szállnék be a kocsiba, a leányzó ki is kuncog, hogy errefelé fordítva mennek a dolgok. Mire elfoglalom a helyem az anyósülésen, már nagyban csivitel az iskoláról – az apja meg én mosolyogva pillantunk egymásra az ismerős helyzetben.

Otthon meleg a vacsora, ismerős az íz, kétszer is repetázom. A ház ura nem enged mosogatni, mondván, vendégként jöttem, de nem tiltakozik, mikor eltörölgetem a tányérokat. A munka végeztével a füle mögé tűr egy hosszabb hajtincset, felfedve, hogy a halántéka már őszül; ezzel az egy mozdulattal hirtelen, az orrom előtt megöregszik. Az ablakpárkányon, ami elé kiteríti a sárga gumikesztyűt, észreveszek egy régi képet, amin hárman állunk a skóciai tengerparton. Pár nappal később újraalkotjuk: apuka a leengedett hajával majdhogynem változatlan, a lánya hosszú és szőke, én gömbölyű és barna. A néhai anyukáinkra hasonlítunk, de összetartozunk, mi ketten, és nekem ez is gyönyörű.

Szívemhez szorítom ezt a fényképet, és átjár a tudat, hogy nem vagyok egyedül a világban.

 

Családtag vagy, apu is ezt akarta volna.

A bensőm fel akar robbanni, ahogy ezt hallom. Sose címkéztem a viszonyunkat, általában „host dad” volt, ha emlegetnem kellett, melengeti a szívem, hogy családtagként gondolt rám, ugyanakkor emészt a bűntudat, amiért soha nem beszéltünk erről. A lányka is felnőtt már, gyönyörű nő lett, mégis pöttöm hatévesként látom magam előtt, ahogy telefonál a múltból. Azt hiszem, a szeretetem irántuk, mindkettejük iránt, mégiscsak erősebb minden bűntudatnál; felnyitom a gépet, hogy repjegyet vegyek másnapra, egyelőre csak oda. Maradok majd, amíg szüksége van rám.

Este sárga gumikesztyűben mosogatok el, és előveszem A portobellói boszorkányt. Nem Coelho érdekel, csak a kézírásos szöveg a belső borítón, a férfihoz méltatlan gyöngybetűkkel. Az íróasztalomon ott sorakozik a tengerparti kép összes verziója, amit az évek során csináltunk.

Szívemhez szorítom az emlékét a repülőúton, érzem, hogy melenget; egyetlen percre, mégis mindörökké, tündér okos egy csaj vagyok.