Forever is the way I feel for you

A doktor szenvedélyes régiséggyűjtő. Az angyal százhúsz éve halott. A boszorkány ábrándos mosolyát pedig bárki szívesen nézné, akár örökkön örökké.

És hogy mi köze egymáshoz a gyűjtőnek, az emléknek és az álmodozónak?

Nos, fogalmazzunk úgy, hogy egy pszichiáter rendelőjét nem véletlenül tervezik úgy, hogy gátat tudjon szabni az emberi démonoknak.

A történet a 2024-es Kívánság Üstre íródott mint NymphaTonks ajándéka, Merengőn is olvasható.

 

A képet Pinterestről szereztem, a hangulathoz több köze van, mint magához a sztorihoz

Hülye ötlet volt megvenni azt az ékszerdobozt.

A gondolat már akkor megfogalmazódott benne, mikor beszállt az autójába. Új szerzeménye szolidan ragyogott rá az anyósülésről, pont ugyanúgy, ugyanolyan fénnyel, ahogyan Beatrice mosolygott rá mindig. Dr. Matthew Ward általában műgyűjtői szemmel vizslatta a régiségvásárok és bolhapiacok pultjait, ezzel a szemlélettel viszont éles ellentétben állt a tény, miszerint az említett ékszerdoboz egy nő miatt vándorolt a gyűjteményébe.

Ó, a drága Beatrice! Ő a szomszédasszonykája volt, ott lakott a rendelője-lakása-mindene mellett, és mindig akadt egy kedves szava. Matthew még magának is nehezen vallotta be, mennyire jólesett neki egy-egy nehéz nap után az az aranyló mosoly, ami London-szerte párját ritkította. Nem mintha keresett volna hasonlót. Dehogy. Vannak dolgok, amikből csak egy van, egyetlenegy eredeti, bármi más csak hasonló lehet, kópia, hamisítvány.

Pontosan ezért szerette a régiségeket, a tömeggyártás ideje előtti, kézműves, finoman megmunkált tárgyakat. Meg a saját munkáját, mert mentális állapotból sincs két egyforma. Matthew ráadásul az egészet megtoldotta azzal, hogy általában olyasmi holmik csigázták fel az érdeklődését, amik másoknak nem.

Matthew egyszerűen odavolt azért, ha valami hibás volt. Ha nem volt tökéletes. Volt a gyűjteményében visszafelé elsülő pisztoly, félresikerült alkimistarecept, de még szakadt csipkegallér is. Világéletében unalmasnak találta a tökéletességet, és szánakozva gondolt azokra, akik ezt hajhászták. Részben ezért is lett pszichiáter, hogy a társadalom által tökéletlennek bélyegzetteket helyrerázhassa. Másik részben Angeline miatt, de azt úgyse vallotta be soha senkinek, nem volt hát fontos.

Ez az ékszerdoboz ferde volt. A testét adó ébenfát nemes egyszerűséggel ferdén vágta el a néhai mester, emiatt aszimmetrikusak lettek a gyöngyházberakások is, meg nem is záródott rendesen. Az árus (Matthew még azt se tudta felidézni, férfi volt-e vagy nő, úgy megbabonázta a dobozka) azt mondta, évek óta tengődik eladósorban, és senkinek sem kell. Matthew felnevetett, hogy őt már nem kell győzködni, sőt, kivételesen még az árából sem alkudott. Ez a doboz beszélt hozzá, maga volt Beatrice mosolya, ugyanolyan csálé és csillámló, a gyöngyberakás ugyanolyan hófehér és hiányos. Ugyanúgy érezte a belőle áradó melegséget, ugyanúgy vonzotta, akár a mágnes.

Bízott benne, hogy ez áttörést jelent majd. Akkor mégsem lehetett hülye ötlet.

 

~*~

 

– Hány éves vagy? – kérdezte a lány, a hangja remegett.

– Idősebb vagyok, mint te valaha is leszel.

Nem fogalmazott a legfinomabban, de igazat mondott. A lánynak különben is mindegy volt már. Csipkeruhát viselt, pántos topánkát, a haját is összefonta; majdnem olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. Majdnem olyan, de mégsem ő, és a férfi dühöngött. Senki nem érhetett fel az eredetihez, ami örökre elveszett, mégsem bírta elviselni a hiányát.

Szüksége volt az angyalkájára.

 

~*~

 

A doboz tényleg áttörést jelentett. Matthew talán életében nem ordított még akkorát, mint amikor megtalálta benne – szó mi szó, tényleg elég rettenetes áttörés volt.

Pedig nem volt nagy, alig nagyobb, mint a tenyere, elsőre utazós Bibliának tűnt, amit a zarándokok hordanak magukkal… aztán kinyitotta. Elsőre csak annyit látott, hogy napló, aminek lapjaira gyöngybetűkkel vezették fel egy élet történetét.

Február 11, dél. Megszületett. Pontban akkor, mikor a harangjáték elkezdődött, új taggal gyarapodott a kis családunk.

A dátum az ő születésnapja volt, ezen akár még nevetett is volna, ha nem állt volna mellette egy lehetetlenül korai évszám és egy ismeretlen név: az ő eredeti, igazi születési éve és a név, amit a születésekor kapott. Arról viszont senki nem tudhatott, csak… csak ő. Matthew-val forgott a világ. Lázasan lapozta a naplót, amiben még az is benne volt, milyen jegyet kapott az iskolában, mit evett reggelire vagy épp milyen színű szeme volt a lánynak, akinek udvarolt; egészen egy másik február 11-éig, ahol…

Nem volt semmi. Vagyis, de, volt, csakhogy nem az, amire számított.

1900. február 11. Az egész napot a szobájában töltötte, még enni is alig evett, hiába volt a kedvence az ebéd. A család aggódott, mindig nehezen viselte a születésnapját, mióta nincs, aki felköszöntse, de sötétedés után mégis feltűnt az étkezőben. Magával vitt egy befőttet (szilva, 1899 őszéről), és visszazárkózott a szobájába. Nem tűnt úgy, mintha kárt tett volna magában, de határozottan nyúzottnak tűnt.

Lefordítva csapta a könyvecskét az asztalára, és alkohol után nézett. A pohárszekrény tele volt, sörtől az abszintig volt benne minden, a választása egy kellemesen régi whiskyre esett. Nem flancolt jéggel vagy szódával, sőt, még pohárral sem, ivott a csodás és súlyos kristálypalackból.

– Gondolkodj, Matthew! – rótta meg magát, és masszírozni kezdte az orrnyergét. – Te is tudod, hogy nincs olyan, hogy „olyan nincs”, hogy mindenre van magyarázat. Tudósember vagy, az ég áldjon meg!

Nyúlt a könyvért, félúton meggondolta magát. Akárki is írta, az nem tudott a legnagyobb bűnéről. A második legnagyobbról talán igen, de úgy aggódott az első miatt, hogy ott meg sem állt a naplóban. A másodikkal amúgy is könnyebb volt szembenézni, ott nem ment szembe a természettel. Vagy legalább nem szabad akaratából és józan belátásával.

A keze megint a napló felé rebbent, de megint nem ért oda. Nem, nem, először más kellett; erőt kellett merítenie valamiből, és a whisky ide már édeskevés volt. Több, tisztább, erősebb kellett. Ide egy angyal kellett.

Méghozzá nem is egy akármilyen angyal, ide az Angyal kellett, a gyűjteménye legelső darabja, a legféltettebb kincse. Azért felmarkolta a whiskyt is, vitte magával, ahogy a mindig lezárt szoba felé indult.

Valaki azt mondta volna, hogy bizarr, meg hogy természetellenes. Más azt, hogy porcelánbaba, vagy Hófehérke, esetleg azt, hogy műalkotás. Matthew beérte azzal, hogy Angyal. Az üvegkoporsó százhúsz éve őrizte változatlanul a hófehér csipkeruhába öltöztetett kislányt, az ő drága, egyetlen kislányát, akire nem vigyázott eléggé. Azért mégis énekelt neki minden este, voltak közös dalaik – régebben altatókat énekelt, aztán a saját kedvenceit, amikről úgy gondolta, tetszenének a lányának. Valamikor a 2000-es években szerelt az üveg széleire LED-szalagot, hogy tényleg sose maradjon sötétben – mint annyi sok kisgyerek, ő is félt, ha kihunyt a fény. Eredetileg a kedvenc plüsscicáját hagyta ott mellé éjjeliőrnek, elvégre gyertyát meg petróleumlápát csak nem hagyhatott égve egy gyerek mellett, de a modern kor ezt a problémáját is megoldotta.

Matthew utálta, hogy nem eleve ebben a korban született. Annyival kevesebb gondja lett volna.

 

~*~

 

– Ha én Lolita vagyok, akkor te egy bűnöző! – A lányka vért köpött a frissen mosott, frissen vasalt blúzára. – Megérdemelnéd, hogy egy seregnyi kislány nyírjon ki, te rohadék!

– Vigyázz a szádra, angyalom – feddte meg, de nem volt benne harag. Az eredeti is makrancos volt néha, dacos kislány, ez csak jobban meggyőzte, hogy megtalálta a tökéletes alanyt, aki majd visszahozza őt. Muszáj volt, hogy ő legyen a tökéletes.

Nem sokáig bírja már az angyalkája nélkül.

 

~*~

 

Matthew túl volt három húzás whiskyn, egy teljes dalon és egy alapos sírógörcsön, mire összeszedte magát annyira, hogy megint magára hagyja a kislányát a plüsscicával. Abban az egyben biztos volt, hogy akárki írta azt az istenverte (milyen furcsa, hogy használja ezt a kifejezést… hisz rég nem hisz már semmiféle felsőbbrendű lényben) naplót, az nem akar jót sem neki, sem a gyermekének. Ha logikusan belegondolt, belátta, hogy a naplót nem írhatta az első számú gyanúsítottja, ez azonban a legkevésbé sem nyugtatta meg, mert azt jelentette, hogy Londonban, 2024-ben nem ő az egyetlen, aki a múlt előtti évszázadból maradt ott.

Ez pedig csak arról győzte meg, hogy mihamarabb a végére kell járnia a dolognak, abba pedig nem fér bele az összeomlás sem testileg, sem lelkileg. Érzékeny búcsút vett hát élete értelmétől, és visszagörnyedt a napló fölé, ami a jelek szerint minimum egyidős volt vele.

A bejegyzések közt lapozgatva megtalálta (a páciensei aktáihoz használt papírcsíkokkal még meg is jelölgette) élete legboldogabb napjait. Hosszú, gyönyörű és érzékletes volt a leírás az esküvőjéről, az író pontosan eltalálta azt a feszültséggel vegyes várakozást, amit az oltár előtt érzett, ahogy arra várt, hogy a jövendőbelije belépjen a templom ajtaján, és végigsétáljon a sorok között; ahogy azt a könnyedséget is, ahogy a karjába kapta, mikor már a felesége volt, és vonósnégyes húzta nekik a talpalávalót a lagzin. És megelevenítette azt az euforikus boldogságot is, mikor azon a bizonyos tavaszi hajnalon ő először a karjában tarthatta azt az apró, szöszke hajjal bőven megáldott csöppséget, aki onnantól kezdve minden álmát és minden ébren töltött percét bearanyozta. Mikor a felesége azt kérdezte, hogy nevezzék, ő gondolkodás nélkül vágta rá, hogy Angyal. Angeline, franciásan, mert egy ilyen hölgy egész biztosan világi nevelést kap majd. Matthew nem is akart lapozni az ismeretlen naplójában, mert akkor minden tökéletes volt. Talán csak pár napig, de addig tökéletes volt, és ő szívesen gondolt arra a pár napra.

Mert a felesége utána belehalt a gyermekágyi lázba, ő pedig magára maradt az alig pár napos csecsemővel, a kicsi angyallal, akit olyan tökéletesnek látott addig – és aki ilyen közelről, hogy tényleg minden nap minden percében vele volt, már távolról sem tűnt tökéletesnek.

Matthew akkor szeretett bele a tökéletlenségbe. Imádta, hogy a lánya hívta őt éjszakánként, hogy nem hagyta aludni, még azt is, hogy evés után néha viszontlátta a tejet a saját ingén. És persze imádta a mosolyát, a nevetését, a göndör fürtjeit, a bőre illatát, az egész lényét, testestül-lelkestül. Mert Angeline igazi angyal volt, nem olyan, mint amilyet a karácsonyi képeslapokra rajzolnak. Élete legszebb éveit töltötték együtt.

Kényszeríteni kellett magát, hogy átfordítsa a lapot 1899. december 31-ről 1900. január 1-re.

„Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.*” Szegény, olyan kétségbeesetten próbálta melengetni, alig tudták kifeszegetni a kezéből a kicsit. Rég halott volt már, mire rátaláltak, soha nem jöttünk rá, hogy kóborolhatott el a házból.

– Elég… – nyöszörögte, a szeme előtt összemosódtak a betűk. Az író könyörtelenül és kendőzetlenül beszélt az ő életének legnagyobb töréséről, és Matthew gyűlölte érte. – Elég!

Összefogott három lapot, az kellőképpen messzire vitte. Persze, pontosan emlékezett rá, mit érzett azokban a napokban, hetekben, hónapokban, években. Az az eleven pokol volt, agónia, kétségbeesés, önvád és halálvágy. Csalódást okozott a néhai feleségének, elvesztette a kislányát, úgy érezte, vége az életének. Csakhogy nem akart meghalni.

Ezért inkább megőrült.

 

~*~

 

Dr. Frankenstein hozzá képest semmi. Szétszabdalt hullákból valaki újat csinálni, ugyan már, kis odafigyeléssel ilyet bárki tudna. Neki egy konkrét személy kellett, és a lélekkapcsolás már kemény dió. Nem hiába mondták arról a szerencsétlenről, hogy zseni, hogy a kora legjobb alkimistája – persze, könnyű legjobbnak lenni, ha alig van konkurenciád –, ki is találta a legjobb megoldást.

Őt. Ha a legnagyobb koponya nem elég, nem lőhetsz mellé azzal, ha megkétszerezed.

Együtt bármire képesek lettek volna az angyalkájukért, ha az a barom nem akart volna visszatáncolni.

 

~*~

 

Lapozni, olvasni, erősnek maradni. Egyre csak ezt ismételgette, és hiába volt néha rosszul, a napló tartalma mégiscsak olyan volt, mint a drog. Elvégre Matthew lassacskán a százötvenet taposta, és még soha nem látott ilyen részletes leírást a saját életéről. Azt egyelőre próbálta a szőnyeg alá söpörni, hogy rohamosan közeledett a hátsó borító felé, és már a 2000-es éveknél járt. Az évtizedfordulónál vette észre, hogy odakinn eleredt a hó: kinyitotta az ablakot, hátha bekúszik hozzá néhány aprócska, természet adta egyediség.

2024. december 13. Egy újabb régiségvásáron végre – VÉGRE – megtalálta a naplómat. Szegényem, kicsit sokkolta… ezúton is elnézést. Azért nagyon hősiesen erőt vett magán, és végigolvasta… most pedig ott áll mögötte valaki egy pisztollyal, nem szabad megfordulnia, azonnal lőne, amint meglátja!

A napló kiesett a kezéből, nyitva zuhant a padlóra, valószínűleg össze is gyűrődött. Matthew-nak már a füle is csengett. Erről eddig nem volt szó, hogy a lakásába is betörnek…

– Dr. Ward! Nyissa ki! Matthew!

Beatrice. Ez ő, megismeri a hangját. Miért kellett pont most átjönnie?

Matthew-nak kétsége sem fért hozzá, hogy a szomszédasszony jót akar, talán süteményt hozott, esetleg eltévedt levelet, de ahhoz sem, hogy ez most mit sem számít. Nem nyithat ajtót egy merénylővel a háta mögött, mert csak veszélybe sodorná azt a tündér asszonyt, aki a légynek se ártott soha. Jobb lesz, ha úgy tesz, mintha nem lenne itthon.

Beatrice rátenyerelt a csengőre.

– Doktor úr, tudom, hogy benn van! Nyissa ki, kérem!

– Menjen el! – kiabált vissza Matthew, és kétségbeesetten a hajába markolt.

– Tudok a naplójáról! Nyissa ki!

Az elhatározása úgy párolgott el, mint a forró vaslapra esett vízcsepp. Végül is, a naplóban az állt, hogy ha hátrafordul, eldördül a lövés – ezt kijátszhatja úgy, hogy nem fordul hátra.

Felállni, a széket félretolni, tyúklépésben indulni a bejárati ajtó felé. Az előszobába vezető ajtó nyitva van, ezt tudta, mert ha a rendelőt bezárta, a lakást mindig nyitva hagyta, ez amolyan rituáléja volt. Az egyiknek, de mindig csak egynek nyitva kellett lennie.

A háta mögé csavarta a kezét, hogy el tudja fordítani a kulcsot, amit otthagyott a felső zárban. A kilincs már könnyen mozdult, Matthew kihátrált a folyosóra, neki a falnak. Nem volt mögötte senki.

– Hála az égnek! – sóhajtott a szomszédasszonya. Jóllehet így emlegette, Beatrice nem lehetett több huszonötnél, a göndör fürtjei ráadásul még fiatalították is. – Ne aggódjon, most nincs veszélyben.

– Mi ez az egész? – nyögte ki Matthew végül, miután keresztül-kasul átgondolt mindent, amit kérdezhetne.

– Elmondom, amit csak tudok – mondta készségesen Beatrice –, ha maga is elmondja, amit tud.

– Amit tudok?

– Amit tud – bólintott a lány. – Jöjjön át hozzám, egyből kényelmesebben leszünk.

Matthew csak bámult kifelé a fejéből, ahogy a tulajdonosa kinyitotta a szomszédos lakás ajtaját. Nem is vette észre, hogy Beatrice vezetékneve pont Angel… milyen kedves egybeesés.

– Nem is tudtam, hogy…

– Hogy? – A szomszédasszony érdeklődve fordult felé, ahogy beengedte az ajtón, Matthew pedig habogva kutatott valami más után, ami meglephette, mert mégiscsak kínos lett volna beismerni, hogy most először jutott el az agyáig a nő neve, aki közvetlenül mellette lakik. A porcelánbaba-gyűjtemény pont kapóra jött, amit megpillantott a nappaliban.

– Hogy maga is… hogy is mondjam… hogy maga is gyűjtő.

– Szeretem a szép dolgokat – mosolyodott el Beatrice, kivillantva a foghíját, amitől a mosolya igazán az övé volt. – A gyerekkoromra emlékeztetnek.

Matthew lenyelt egy gunyoros horkantást. Hiszen még most is szinte gyerek.

– Csinálok egy teát, jó?

Kérdésként fogalmazta meg, de egyértelmű volt, hogy nem vár választ. Már morgott is a vízforraló (a lány dúdolt is alá valamit örökkévaló érzésekről), gomolygott a gőz és illatozott az Earl Grey. Ültek egymással szemben, Matthew a kanapén, Beatrice egy fotelben, közöttük, a dohányzóasztalon a kanna és a bögrék, és egyiküket sem vitte rá a lélek, hogy beszélni kezdjen. A házigazda idegességében az asztalon dobolt.

– Maga írta a naplót. – Matthew bögréje koppanva érkezett a térdére, kerek foltot hagyott a nadrágján. – Nincs más logikus magyarázat, honnan máshonnan tudott volna róla?

A lány csak bólintott. Nem nézett fel, a teájába bámult, az ujjai még mindig fáradhatatlanul kopogtak a fán.

– Végigolvasta? – kérdezte még mindig a teájától. Matthew megrázta a fejét.

– Egy pár oldal még volt… bepánikoltam a pisztolyos résznél. Tényleg volt ott valaki?

– Ezt mondja meg maga – vont vállat a kérdezett.

– Nem tudja? De hiszen… azt írta a naplóban, hogy van ott valaki!

– Az istenit már, Matthew! – csattant fel Beatrice. – Vannak magának olyan dolgai is, amiket nem tudok!

Matthew úgy érezte, mintha a zsigereit megtöltötték volna ólommal. Örült, hogy ült: valószínűnek tartotta, hogy más esetben összeesett volna.

– Mr. Ronnie Draw. – A név úgy esett ki a száján, mint egy tekegolyó. – Ő az, akiről maga nem tud.

– Draw? – kérdezett vissza a lány, de Matthew már látta a szemében, hogy érti. Biccentett.

– A Ronnie azt jelenti, tükörkép. A Draw a vezetéknevem tükörképe. A mistert csak azóta használja, amióta én doktor vagyok.

Az ölébe ejtette a kezeit, teljesen magába roskadt. Nem volt biztos benne, mit tartogathat még Beatrice, de úgy érezte, már minden mindegy. Ha elmondja neki, talán segíthet. Vagy elárulja, mi állt a napló utolsó oldalain. Igazából az is mindegy – Matthew nem volt hülye, értette, hogy már nemigen van számára tovább.

– Azt hittem, ha önmagamat hívom segítségül, visszahozhatom, és… szörnyű dolgot tettem, tudtam, hogy ez a teremtés megcsúfolása, hogy természetellenes, és mégis…

Kétszer is nekifutott, hogy kimondja, mire harmadjára végre sikerült.

– Kettéhasítottam önmagam. Nincs is tükörképem, mert az… az isten verje meg, az ablak! – pattant fel, ahogy a helyére kattant, hogy lehetett valaki mögötte úgy, hogy senki nem volt mögötte. – Tükröződik az ablakom, kinyitottam a hóesés miatt!

Beatrice bögréje összetört. A lány hitetlenkedve pislogott Matthew-ra, tudomást sem vett arról, hogy az imént elejtett valamit.

– Erre nem emlékeztem – suttogta. – Az egész életére emlékeztem, mikor idekerültem, elvégre magával voltam mindig, de… de erre nem.

– Ki maga? – tette fel a mellkasát feszegető utolsó kérdést Matthew.

– Nem ismersz meg?

Ahogy a lány ezt kimondta, Matthew rádöbbent, hogy pontosan tudja a választ. Pontosan tudta, miért vonzotta a doboz, és benne a napló, hogy miért találta olyan ellenállhatatlannak Beatrice mosolyát, hogy mi volt az az átkozottul ismerős ritmus, amit a szomszédasszonykája az asztalon dobolt, a dallam, amit a teafőzéshez dúdolt.

Ugyanaz a dal volt, amit ő énekelt a whiskysüveg mellől a kislányának.

 

Semmi sem tart örökké,

De talán valami mégis,

Örökké: én így érzek irántad.

 

~*~

 

Matthew azt hitte, rettegni fog a haláltól. Most azonban, ahogy a saját lakása, és azzal a biztos halál felé lépdelt, nem érzett mást, csak végtelen nyugalmat. Elvégre volt vele egy őrangyal, az Őrangyal, aki tudott róla mindent, és mégis szerette. Azt is tudta, mi áll a napló utolsó oldalain, hogy nem hiába küzdött annyit, hogy féken tartsa a saját tükörképét.

Tudta, hogy szörnyű hibát követ el, ha eltépi a lelkét, tudta már akkor, mikor megtette. A testében lakó lélekdarabot a halál felszabadította, a kitépett darabot azonban nem érhette bántódás – visszafelé azonban más volt a helyzet, a külső lélek halála magával rántotta volna a belsőt. Matthew nem merte az őrült tudóssá avanzsált részét szellemként a világra szabadítani, pláne egy olyan szellemként, aki alapvetően tükrökben mászkál, de egyébként képes fizikai formát ölteni. Túlságosan vágyódott a kislánya után, hogy érdekelje a veszély, kettétépte magát mégis. És most pont a kislánya, az ő ártatlan, holtából visszarángatott kislánya segít majd meg nem történtté tenni ezt az egész, évszázados rémálmot. Beatrice nem emlékezett rá, hogy lett újra eleven, de Matthew biztos volt benne, hogy nem is kéne firtatnia. Elvégre az életért életet szokás követelni.

Pontosan ugyanazon az útvonalon araszolt vissza a lakásba, ahogy nemrég kihátrált onnan. Felvette a naplót a földről, és hátralapozott benne, egészen a legvégéig: bízott az Angyalban, csak látni akarta a saját szemével is. Lehunyt szemmel mosolyodott el, ahogy az utolsó sor végére ért.

Tényleg nem félt a haláltól.

 

Különös dolog a fény. Máshogy vetül a különböző tárgyakra, síkokat csúsztat egymásra, illúziókat kelt, megcsal. Dr. Matthew Ward ezt kénytelen volt empirikus úton megtapasztalni, ahogy egymásra csúszott a naplót a fénybe tartó, felemelt keze, a falra kiállított ódon pisztoly és a saját arcának tükörképe, ahogy hátrafordította a fejét. Reflexből kapott a fegyver után, csakhogy azon már ott volt a saját keze, már húzta a ravaszt, és a lövés el is dördült. Szilánkok repkedtek, néhány még a bőrét is felsértette, a lövés fájdalma azonban csak nem jött.

Döbbenten meredt a tükörképére. Az vonaglott a kíntól, az arca eltorzult, ahogy a kezét a mellkasára szorítva próbálta elállítani a vérzést. A pisztoly, Matthew gyűjteményének egyik tökéletlen darabja, visszafelé sült el.

Olvasta, hogy ez fog történni, de mégis, mégis, olyan hihetetlen volt.

– Érdekes figura vagy te, Ronnie Draw. – Még csak nem is nézett a haldoklóra, ahogy nekiállt összeszedni a fegyver darabkáit. – Úgy hajszoltad az igazi Angeline-t… vissza akartad hozni, de miért? Hiszen te is csak másolat vagy.

– Csakhogy nekem sikerült, Matthew! Nem is érdekel, hogyan?

– Hallgass! Te nem vagy más, mint az én bűnöm mocskos lenyomata, a bizonyítéka, hogy visszaéltem a tudásommal! Hogy azt hittem, bármire képes vagyok!

Mr. Draw már a padlón feküdt, a lőtt sebből lassan, sötétvörösen csordogált a vér a padlóra. Matthew undorodott tőle. Noha egy arcon osztoztak, egyformán néztek ki, sőt, még a hangjuk is egyforma volt, ő soha senkit nem gyűlölt annyira hosszú élete során, mint ezt a… ezt a valamit, amit még csak a nevén se tudott nevezni. Ő hozta létre, de nem volt a gyermeke, nem volt a klónja sem, csak a tükörképe, aki öntudatra ébredt és saját nevet választott. Aki miatt ő alátámasztotta a mítoszt, miszerint a vámpírok nem látszanak a tükörben. Aki miatt Matthew évszázadokig futott versenyt egy szinte testetlen szellemmel, meg magával az idővel, hogy megmenthesse a kislányát a méltatlan feltámasztástól, ami lánccal kötné az árnyékvilághoz.

Angeline emléke eleget szenvedett már – Beatrice pedig megérdemelt egy saját életet.

– Nem élhetünk egymás nélkül, Matthew! Tudtad, mikor eltépted a lelked, ha én most meghalok, te is velem jössz!

– Tudom. – Matthew igyekezett a lehető legkevesebbet pazarolni az erejéből. – Csakhogy nekem ez megéri. És most, ha megbocsátasz… ha jól sejtem, alig egy napom van hátra. Még dolgom van itt.

 

~*~

 

Dr. Matthew Ward halála futótűzként terjedt a tudományos világban. A pszichiáter nélkül maradt páciensek kétségbeesetten tördelték a kezüket a tanácsadók előtt, akik nem tudtak jobb, olcsóbb, elérhetőbb orvost ajánlani nekik. Angeline Ward üvegkoporsóba zárt kis holttestét annyi év után végre elhamvasztották, és az édesapja mellett helyezték végső nyugalomra. Miss Beatrice Angel gondoskodott róla, hogy méltó temetést kapjanak mindketten.

Arról senki nem értesült, hogy Dr. Matthew Ward végül mosollyal az arcán hagyta el a világot, ahogy arról sem, hogy Miss Beatrice Angel mellette maradt, és énekelt neki, amíg végre meglelte a feloldozást minden bűne alól.

 

Láttam, ahogy az emberek

Kezükbe veszik a világ sorsát

Változtatják, formálják a maguk nézetei szerint

Éreztem, ahogy a világ megremeg

Láttam, ahogy az emberek felállnak

És harcolnak, mikor ez az egy választásuk van.

 

A dőlt betűs részekben Emilie Autumn Gothic Lolita című dalát idézem, Angeline és Matthew dala pedig Chantelle Duncan Forever-je.

*Hans Christian Andersen: A kis gyufaáruslányka