Ezt teszik a barátok

Mit tehet az ember, ha a legjobb barátja csalja a barátnőjét? Nyilván a pártját fogja, mert ezt teszik a barátok. 

És mit tehet az ember, ha már a megcsalt fél is a barátja? 

Oldalt választ, és támogat: mert ezt teszik a barátok.

"Éreztem, hogy nagyon jóban leszünk, mihelyt jobban megismerjük egymást. Te voltál az első barátnője, akit azonnal kedveltem."

A képet Pinterestről nyúltam

Mikor megismerkedtünk, nem tudtam rólad szinte semmit, te ellenben annál többet tudtál rólam. Persze felismertelek, lecsekkoltalak minden létező közösségi oldalon, és pozitívan álltam a dologhoz: kedves lánynak tűntél, a hatalmas szempilláidat azonnal irigyelni kezdtem, és észrevettem, hogy ugyanakkora (ha nem nagyobb) balettfanatikus vagy, mint én. Amúgy se lett volna illendő eleve temetni a viszonyunkat, elvégre a legjobb barátom barátnője voltál, kínos helyzeteket szült volna, ha rosszban vagyunk.

Széles mosollyal szálltál le a vonatról, megölelted-megcsókoltad a srácot, és érdeklődve néztél rám. Aztán még mindig csak néztük egymást, majd egyszerre fordultunk hozzá:

–       Nem mutatsz be minket?

Szinte azonnal érkezett is a válasz, miszerint:

–       Nem.

Nevetve ráztad meg a fejed, majd kezet nyújtottál, és bemutatkoztál. Visszakérdeztem a nevedre, te pedig elmondtad, hogy spanyol név, ne aggódjak, nem az első és messze nem is az utolsó vagyok, akinek megismétled. Nem sokan mászkálnak spanyol nyelvterületen se Honória névvel. Szólíthatlak nyugodtan Riának.

Fagyizni mentünk, jórészt egymást beszéltetve, a srác mosolyogva hallgatott minket. Előkerültek a balettek, kiderült, hogy mindkettőnknek a Csipkerózsika a kedvence, és mikor elmondtam, hogy amatőr szinten én is balettozom, felkiáltottál, hogy végre valaki, mert te is, persze csak a flamenco mellett, abból versenyzel is. Ez magyarázatot adott a sok tánctermi képedre, a szandálból kirikító zöld foltjaidról nem is beszélve.

Éreztem, hogy nagyon jóban leszünk, mihelyt jobban megismerjük egymást.

Te voltál az első barátnője, akit azonnal kedveltem.

Te voltál az első barátnője, aki számomra fontosabb lett nála.

 

~*~

–       Panni, megcsaltam Riát.

És csak így kimondta. Nem próbálta szépíteni, még csak nem is mentegetőzött, pedig lett volna miért, hiszen a szüzességét vesztette el kapcsolaton kívül.

Alaposan lecsesztem érte, de persze végül falaztam neki. Még akkor is, amikor kiderült, hogy tudod; ráadásul nem azért, mert valaki leadta neked a drótot, hanem mert rájöttél magadtól. Az, hogy leadták a drótot, csak a végső bizonyosság volt. Szívtam a fogam, mert először engem kérdeztél, hogy mit tudok a dologról. Nyilván, mindent tudtam, de mégis letagadtam, bevédtem azt a szerencsétlent, hiszen az ember ahhoz lojális egy ilyen helyzetben, akihez amúgy is lenne, ugye? Még akkor is, ha a másiknak ad igazat, ugye? Ugye?

Úgyhogy meggyőztelek arról, hogy tévedsz, és félreértés az egész. Aztán a srácnál aludtam, és addig vertem egy spirálfüzettel, amíg az szét nem esett.

Megérdemelte. Már csak azért is, mert senki nem érdemli meg, hogy megcsalják, de főképp azért, mert ha már megcsalták, joga van tudni róla. De mindenki a maga barátait védi – akkor is, ha az említett barát épp egy méretes farokként viselkedik.

Hittél neki. Tudod, most, így utólag azt gondolom, hogy csak annyira akartál hinni neki, hogy még az eszedet is elhallgattattad, hiába diktálta, hogy fuss, menekülj, vissza se nézz. Hiába ismerted a mondást, hogy „once a cheater, always one”. Együtt maradtatok, és a barom minden nap hálát adott az égnek, amiért vagy. Sokszor voltál nála velem egyszerre, örült, hogy kijövünk (mondom, a korábbi barátnőivel más volt a helyzet), te meg én pedig, talán nem túlzás ezt mondanom, barátok lettünk. Egy ideig motoszkált bennem, hogy talán mondanom kéne… de olyan boldognak tűntetek, és ezt nem volt jogom elrontani. Meg aztán, ha nem ismétlődik meg, akkor végül is, amit nem tudsz, az nem fáj, nem igaz?

De egy pofon nem volt elég neki. Két hónap után újra összeszedett egy másik csajt.

És akkor én azt mondtam, hogy elég. Nem érdekel a baráti munkaköri leírás, én még egyszer nem falazok neki. Egye meg, amit főzött.

~*~

Szius, Ria! Van kedved találkozni?

Három perc. Ennyi időbe telt, hogy válaszolj.

Cosa segura:) [hát persze]

Most, vagy ráér azonnal?

Legszívesebben rávágtam volna, hogy azonnal. Dobj el kapát-kaszát, és gyere, nézd meg, mit tesznek veled. Mégis csak annyit gépeltem: Most.

Itt vagyok a Szabadság hídnál

Tudsz jönni?

Megjelent a három pont, hogy gépelsz. Aztán eltűnt. Aztán megint megjelent.

Tizenhárom perc, ugrott fel végül az üzenet.

Sarkon várlak

 

–       Szia, Pannus! – pusziltál meg két oldalról. – Megleptél, hogyhogy ilyen lóhalálában hívtál?

–       Állati fontos kérdésem van – tértem ki az egyenes válasz elől. – Iszunk egy kávét?

–       Kávéra sose mondok nemet.

Belém karoltál, és nekem a torkomban dobogott a szívem. Istenem, milyen vidám vagy, és hogy el fogom ezt neked rontani…

Az arcodról lefagyott a mindenkori mosoly, ahogy megláttad őt az egyik sarokasztalnál annak a ribancnak duruzsolni.

–       Menjünk? – kérdeztem óvatosan, de te csak megráztad a fejed összevont szemöldökkel.

–       Kávézni jöttünk. Nincs az az isten, hogy a chilis kapucsínóm nélkül távozzak – jelentetted ki, majd némi hatásszünet után hozzátetted: – Menjen el ő, ha nem akar a randiján velem egy helyen lenni.

–       Nem mész oda?

Megint ráztad a fejed. A hajad örvénye engem is elvarázsolt, nemhogy a pasikat – hát hogy tud az a szerencsétlen egy olyan mosogatólé-szőke ribancra lecserélni téged?

–       Nem. Ha észrevesz, észrevesz, de nem vagyok ilyen teátrális. Ha meg nem vesz észre, lelépek, és többet nem hall rólam.

–       Ne haragudj. Az októberi…

–   Tudom, Panni – legyintettél. – Nem kell bocsánatot kérned. Mindenki védi, aki fontos neki. Ezt teszik a barátok.

Ezt teszik a barátok. Olyan pocsék volt, hogy még te is ezt mondtad. Nem haragudtál rám, hiába nem álltam melléd, mert előbb voltam az ő barátja, mint a tiéd.

–       Ha megkérlek, elviszed majd neki a cuccait? Hánynom kell a gondolattól, hogy a kezébe adjam őket. Ha egy mód van rá, látni se akarom.

Még csak rá se néztél, mióta bejöttünk. Oldalvást ültünk le, ha akarod, ráláttál volna, de csak a pultoslányt fixíroztad, hogy legyen már kész a chilis kapucsínó és a karamellás latte.

–       Panni és Ria elkészült!

–       Megyek, idehozom – álltál fel.

–       Nevess, mintha valami vicceset mondtam volna – mondtam köszönet helyett, mikor visszaértél a két pohárral, és te nevettél is, miközben leültél.

A szemed sarkából már te is a párosukat figyelted; a srác már odébb húzta a székét, hogy ne lássunk rá az arcára, legszívesebben felállt és távozott volna, de ahhoz el kellett volna mennie mellettünk. Milyen gyáva, legalább vállalná fel!

 

–       Na, megyek, Panni – törölted le a szád széléről a tejhabot. – Legyen szép estéd, aztán még mindenképp beszéljünk!

Majdnem feldöntöttem a poharainkat, ahogy felpattantam, hogy megöleljelek. Nem először történt ilyen, de még sose ilyen szorosan és mélyen; mert mostantól minden más lesz. Ki tudja, látlak-e még egyáltalán.

Én maradtam. Végignéztem, ahogy elsétálsz a három talpig ablak előtt, végig az utcán. Egy, kettő, három. Nem is néztél vissza.

Visszanézhettél volna. Ha rá nem is – legalább rám.

Még jócskán gyűjtöttem az erőt, hogy felkeljek az asztaltól és otthagyjam a félig elfogyasztott kávét, azt a csalfa szemetet meg a szajhát, akire lecserélt, mikor megzavart. Ahogy elmentél, úgy nyerte vissza a hangját, most már fel mert állni, előttem fel merte vállalni, hogy csal.

–       Hogy került ide Ria?

–       Mire gondolsz? – Pofátlanul nyugodt arccal dőltem hátra. – Barátnők vagyunk, eldöntöttük, hogy iszunk egy kávét, és ez volt közel. Nem tudom, mire vagy kíváncsi.

–       Tudtad, hogy itt leszünk! – sziszegte, és mintha könnyek csillantak volna a szemében.

–       Ugyan, honnan tudtam volna? Baromi sok kávézó van Pesten. Mintha nem tudnád, hogy Ria ebben az utcában lakik. Legalább annyi lehetett volna benned, hogy nem az orra előtt csalod.

–       Kösz szépen.

Felálltam, felfelé néztem rá, míg ő lefelé rám, az orrunk majdnem összeért. A tőlem telhető összes megvetést a hangomba sűrítettem:

–       Honória is megköszönte.

Mert téged így hívnak. A Ria aranyos becenév, de a neved mégiscsak Honória. A neved Méltóság. Megérdemled, hogy ne rejtsenek el.

 

Káromkodott. Lerázta a másik nőjét, utánad ment, én pedig követtem, mert biztos akartam lenni benne, hogy nem bánt. Hogy nem bánt jobban, mint amennyire már bántott.

Távolról, ha nem ismertem volna a körülményeiteket, még romantikusnak is tűnhetett volna, ahogy az első emeleti erkélyed alatt állva könyörgött, hadd magyarázza meg. Csakhogy neked már hiába beszélt, kinn se voltál az erkélyen, még hallani is véltem, hogy pakolsz odabenn.

–       Nem vagyok kíváncsi rád! – dugtad ki a fejed az ajtón, az akcentusod felerősödött az indulattól. – Menj el!

–       Ria, kérlek…!

Elnézted egy pillanatig. Nem kifejezetten gyűlölettel, még csak nem is dühösen, csak olyan… szomorúan. Szánakozva. Aztán átvetettél egy kis csomagot a korláton, szinte még el se engedted, ő máris elkapta.

–       Parancsolj, benne van mindened. A zacsit tartsd meg, boldog szülinapot.

Azért az összes haragom ellenére is sajnáltam egy picit, amikor beszállt a kocsijába, a vászontáskába temette az arcát, és sírni kezdett. De csak egy picit.

Sajnálom, hogy bele kellett keveredned ebbe a szarba.

Mikor írtál, már tudtam, hogy észrevettél engem a kertkapuban. Tudtad vajon, hogy jönni fogok, vagy csak láttad, hogy már itt vagyok?

Ugyan, írtam vissza. Ezt teszik a barátok.

Becsület. Erény. Méltóság. Felnőttem a barátságodhoz, Honória.

~*~

 

Ma már felnőtt vagy, jól menő válóperes ügyvéd, két tündéri gyerekkel. Az irodád letisztult, nincs benne semmi személyes, de az otthoni íróasztalod egyik fiókja tele van köszönőlevelekkel azoktól, akiket védtél. A kislányod Panni néninek szólít, a kisfiad közölte, hogy egyszer feleségül vesz. A férjed egyetemi tanár, okos, megbízható férfi, aki a tenyerén hord. Pont, ahogy érdemled.

Úgy sajnálom, hogy kiköltöztök Madridba, de persze megértem, mégiscsak ott nőttél fel. Te ott vagy otthon. Madrid, mi corazón es tuyo, mindig mondod is, ahogy kibámulsz az ablakon. [Madrid, a szívem a tiéd]

A srác, aki régen a legjobb barátom volt, most rajztanárként dolgozik. Máig nem tudom, hogy lett meg a diplomája, hiszen – biztos emlékszel – ketten rugdostuk át az első tanévén a járműmérnökin. Talán meg se szerezte, csak ismerős az igazgató. Nem is nagyon érdekel.

Fél évig volt veled, azóta nem volt ilyen hosszú kapcsolata. Egymást váltották az ágyában a lányok, mind táncos, nevető szemű, esetleg spanyol, de egyik se te, pedig arra vágyott; rád, akit sose kapott meg, hiába volt a barátnője. Pár évig bombázott üzenetekkel téged is, engem is. Nekem már nem ír; hogy veled mi a helyzet, nem tudom. Igazából ez se érdekel.

Furcsa, hogy így összehozott minket a női szolidaritás. Pár héttel a szakításotok után megkérdezted, gyűlöltem-e őt. Akkor rávágtam, hogy igen, de visszagondolva? Talán a pillanat hevében igen. De azért ő a barátom volt, amíg el nem kezdett feltűnni, mennyire énközpontú a gondolkodása. Például téged is lecserélt egy-két éjszakára. Mert neki az, ott és akkor jó volt, meg különben is, kiélvezte, hogy bárkit megkaphat. Én nem gyűlöltem őt – csak rettenetesen rossz embernek tartottam.

Most az irodád felé tartok, a kezemben két papírpoharas kávé, az egyik chilis kapucsínó, az lesz a tiéd: a felvilágosodás italának hívod ama bizonyos kávézásunk óta. Nincs alkalom, meg se beszéltük, csak úgy viszem neked. Ismerve, mennyit dolgozol, valószínűleg rád fér.

Vidáman szólsz bele, ahogy megnyomom a kaputelefont, mintha előre tudnád, hogy én vagyok. A függőfolyosó végén nyitva az ajtó, épp két klienst búcsúztatsz az előtérben.

Megáll bennem az ütő, mikor a pasi felnéz a kabátja igazgatásából: ő az. Ha nem néz a szemembe, talán meg se ismertem volna, olyan pocsék formában van. Meghízott, kopaszodik, és úgy bámul ki a fejéből, mint aki egy hete nem aludt. Mellette a nő leginkább egy neten rendelt prostira hajaz, de ezt a gondolatomat megtartom magamnak. Beinvitálsz, őket kitessékeled, szerdán várod őket vissza, na viszontlátásra. Láthatóan megkönnyebbülsz, ahogy becsukódik mögöttük az ajtó.

–       Érezted, hogy gebasz van? – kérdezed nevetve, mire én csak mosolyogva megvonom a vállam:

–       Ezt teszik a barátok.

Ezzel a mondattal takaródzom akkor is, mikor te már családostul a spanyol fővárosban élsz, én pedig a vendégszobád plafonját bámulva elgondolkodom, másképp alakult-e volna az életem, ha a megismerkedésünkkor tisztában vagyok a látens homoszexualitás fogalmával – vagy ha valaha ismertem volna találóbb kifejezést arra, amit irántad érzek.