Mit tehet az ember, ha a legjobb barátja csalja a barátnőjét? Nyilván a pártját fogja, mert ezt teszik a barátok.
És mit tehet az ember, ha már a megcsalt fél is a barátja?
Oldalt választ, és támogat: mert ezt teszik a barátok.
"Éreztem, hogy nagyon jóban leszünk, mihelyt jobban megismerjük egymást. Te voltál az első barátnője, akit azonnal kedveltem."
Mikor megismerkedtünk, nem tudtam rólad szinte
semmit, te ellenben annál többet tudtál rólam. Persze felismertelek,
lecsekkoltalak minden létező közösségi oldalon, és pozitívan álltam a dologhoz:
kedves lánynak tűntél, a hatalmas szempilláidat azonnal irigyelni kezdtem, és
észrevettem, hogy ugyanakkora (ha nem nagyobb) balettfanatikus vagy, mint én.
Amúgy se lett volna illendő eleve temetni a viszonyunkat, elvégre a legjobb
barátom barátnője voltál, kínos helyzeteket szült volna, ha rosszban vagyunk.
Széles mosollyal szálltál le a vonatról,
megölelted-megcsókoltad a srácot, és érdeklődve néztél rám. Aztán még mindig
csak néztük egymást, majd egyszerre fordultunk hozzá:
–
Nem mutatsz be minket?
Szinte azonnal érkezett is a válasz,
miszerint:
–
Nem.
Nevetve ráztad meg a fejed, majd kezet
nyújtottál, és bemutatkoztál. Visszakérdeztem a nevedre, te pedig elmondtad,
hogy spanyol név, ne aggódjak, nem az első és messze nem is az utolsó vagyok,
akinek megismétled. Nem sokan mászkálnak spanyol nyelvterületen se Honória
névvel. Szólíthatlak nyugodtan Riának.
Fagyizni mentünk, jórészt egymást beszéltetve,
a srác mosolyogva hallgatott minket. Előkerültek a balettek, kiderült, hogy
mindkettőnknek a Csipkerózsika a kedvence, és mikor elmondtam, hogy amatőr
szinten én is balettozom, felkiáltottál, hogy végre valaki, mert te is, persze
csak a flamenco mellett, abból versenyzel is. Ez magyarázatot adott a sok
tánctermi képedre, a szandálból kirikító zöld foltjaidról nem is beszélve.
Éreztem, hogy nagyon jóban leszünk, mihelyt
jobban megismerjük egymást.
Te voltál az első barátnője, akit azonnal
kedveltem.
Te voltál az első barátnője, aki számomra
fontosabb lett nála.
~*~
–
Panni, megcsaltam Riát.
És csak így kimondta. Nem próbálta szépíteni,
még csak nem is mentegetőzött, pedig lett volna miért, hiszen a szüzességét
vesztette el kapcsolaton kívül.
Alaposan lecsesztem érte, de persze végül
falaztam neki. Még akkor is, amikor kiderült, hogy tudod; ráadásul nem azért,
mert valaki leadta neked a drótot, hanem mert rájöttél magadtól. Az, hogy
leadták a drótot, csak a végső bizonyosság volt. Szívtam a fogam, mert először
engem kérdeztél, hogy mit tudok a dologról. Nyilván, mindent tudtam, de mégis
letagadtam, bevédtem azt a szerencsétlent, hiszen az ember ahhoz lojális egy
ilyen helyzetben, akihez amúgy is lenne, ugye? Még akkor is, ha a másiknak ad
igazat, ugye? Ugye?
Úgyhogy meggyőztelek arról, hogy tévedsz, és
félreértés az egész. Aztán a srácnál aludtam, és addig vertem egy
spirálfüzettel, amíg az szét nem esett.
Megérdemelte. Már csak azért is, mert senki
nem érdemli meg, hogy megcsalják, de főképp azért, mert ha már megcsalták, joga
van tudni róla. De mindenki a maga barátait védi – akkor is, ha az említett
barát épp egy méretes farokként viselkedik.
Hittél neki. Tudod, most, így utólag azt
gondolom, hogy csak annyira akartál hinni neki, hogy még az eszedet is
elhallgattattad, hiába diktálta, hogy fuss, menekülj, vissza se nézz. Hiába
ismerted a mondást, hogy „once a cheater, always one”. Együtt maradtatok, és a
barom minden nap hálát adott az égnek, amiért vagy. Sokszor voltál nála velem
egyszerre, örült, hogy kijövünk (mondom, a korábbi barátnőivel más volt a
helyzet), te meg én pedig, talán nem túlzás ezt mondanom, barátok lettünk. Egy
ideig motoszkált bennem, hogy talán mondanom kéne… de olyan boldognak tűntetek,
és ezt nem volt jogom elrontani. Meg aztán, ha nem ismétlődik meg, akkor végül
is, amit nem tudsz, az nem fáj, nem igaz?
De egy pofon nem volt elég neki. Két hónap
után újra összeszedett egy másik csajt.
És akkor én azt mondtam, hogy elég. Nem
érdekel a baráti munkaköri leírás, én még egyszer nem falazok neki. Egye meg,
amit főzött.
~*~
Szius, Ria! Van kedved találkozni?
Három perc. Ennyi időbe telt, hogy válaszolj.
Cosa segura:) [hát
persze]
Most, vagy ráér azonnal?
Legszívesebben rávágtam volna, hogy azonnal.
Dobj el kapát-kaszát, és gyere, nézd meg, mit tesznek veled. Mégis csak annyit
gépeltem: Most.
Itt vagyok a Szabadság hídnál
Tudsz jönni?
Megjelent a három pont, hogy gépelsz. Aztán
eltűnt. Aztán megint megjelent.
Tizenhárom perc,
ugrott fel végül az üzenet.
Sarkon várlak
– Szia, Pannus! – pusziltál meg két oldalról. – Megleptél, hogyhogy ilyen
lóhalálában hívtál?
– Állati fontos kérdésem van – tértem ki az egyenes válasz elől. – Iszunk
egy kávét?
–
Kávéra sose mondok nemet.
Belém karoltál, és nekem a torkomban dobogott
a szívem. Istenem, milyen vidám vagy, és hogy el fogom ezt neked rontani…
Az arcodról lefagyott a mindenkori mosoly,
ahogy megláttad őt az egyik sarokasztalnál annak a ribancnak duruzsolni.
– Menjünk? – kérdeztem óvatosan, de te csak megráztad a fejed összevont
szemöldökkel.
– Kávézni jöttünk. Nincs az az isten, hogy a chilis kapucsínóm nélkül
távozzak – jelentetted ki, majd némi hatásszünet után hozzátetted: – Menjen el
ő, ha nem akar a randiján velem egy helyen lenni.
–
Nem mész oda?
Megint ráztad a fejed. A hajad örvénye engem
is elvarázsolt, nemhogy a pasikat – hát hogy tud az a szerencsétlen egy olyan
mosogatólé-szőke ribancra lecserélni téged?
– Nem. Ha észrevesz, észrevesz, de nem vagyok ilyen teátrális. Ha meg nem
vesz észre, lelépek, és többet nem hall rólam.
– Ne haragudj. Az októberi…
– Tudom, Panni – legyintettél. – Nem
kell bocsánatot kérned. Mindenki védi, aki fontos neki. Ezt teszik a barátok.
Ezt teszik a barátok. Olyan pocsék volt, hogy
még te is ezt mondtad. Nem haragudtál rám, hiába nem álltam melléd, mert előbb
voltam az ő barátja, mint a tiéd.
–
Ha megkérlek, elviszed majd neki a
cuccait? Hánynom kell a gondolattól, hogy a kezébe adjam őket. Ha egy mód van
rá, látni se akarom.
Még csak rá se néztél, mióta bejöttünk. Oldalvást
ültünk le, ha akarod, ráláttál volna, de csak a pultoslányt fixíroztad, hogy
legyen már kész a chilis kapucsínó és a karamellás latte.
– Panni és Ria elkészült!
– Megyek, idehozom – álltál fel.
–
Nevess, mintha valami vicceset
mondtam volna – mondtam köszönet helyett, mikor visszaértél a két pohárral, és
te nevettél is, miközben leültél.
A szemed sarkából már te is a párosukat
figyelted; a srác már odébb húzta a székét, hogy ne lássunk rá az arcára,
legszívesebben felállt és távozott volna, de ahhoz el kellett volna mennie
mellettünk. Milyen gyáva, legalább vállalná fel!
–
Na, megyek, Panni – törölted le a
szád széléről a tejhabot. – Legyen szép estéd, aztán még mindenképp beszéljünk!
Majdnem feldöntöttem a poharainkat, ahogy
felpattantam, hogy megöleljelek. Nem először történt ilyen, de még sose ilyen
szorosan és mélyen; mert mostantól minden más lesz. Ki tudja, látlak-e még
egyáltalán.
Én maradtam. Végignéztem, ahogy elsétálsz a
három talpig ablak előtt, végig az utcán. Egy, kettő, három. Nem is néztél
vissza.
Visszanézhettél volna. Ha rá nem is – legalább rám.
Még jócskán gyűjtöttem az erőt, hogy felkeljek
az asztaltól és otthagyjam a félig elfogyasztott kávét, azt a csalfa szemetet
meg a szajhát, akire lecserélt, mikor megzavart. Ahogy elmentél, úgy nyerte
vissza a hangját, most már fel mert állni, előttem fel merte vállalni, hogy
csal.
– Hogy került ide Ria?
– Mire gondolsz? – Pofátlanul nyugodt arccal dőltem hátra. – Barátnők
vagyunk, eldöntöttük, hogy iszunk egy kávét, és ez volt közel. Nem tudom, mire
vagy kíváncsi.
– Tudtad, hogy itt leszünk! – sziszegte, és mintha könnyek csillantak
volna a szemében.
– Ugyan, honnan tudtam volna? Baromi sok kávézó van Pesten. Mintha nem
tudnád, hogy Ria ebben az utcában lakik. Legalább annyi lehetett volna benned,
hogy nem az orra előtt csalod.
–
Kösz szépen.
Felálltam, felfelé néztem rá, míg ő lefelé
rám, az orrunk majdnem összeért. A tőlem telhető összes megvetést a hangomba
sűrítettem:
–
Honória is megköszönte.
Mert téged így hívnak. A Ria aranyos becenév,
de a neved mégiscsak Honória. A neved Méltóság. Megérdemled, hogy ne rejtsenek
el.
Káromkodott. Lerázta a másik nőjét, utánad
ment, én pedig követtem, mert biztos akartam lenni benne, hogy nem bánt. Hogy
nem bánt jobban, mint amennyire már bántott.
Távolról, ha nem ismertem volna a
körülményeiteket, még romantikusnak is tűnhetett volna, ahogy az első emeleti
erkélyed alatt állva könyörgött, hadd magyarázza meg. Csakhogy neked már hiába
beszélt, kinn se voltál az erkélyen, még hallani is véltem, hogy pakolsz
odabenn.
– Nem vagyok kíváncsi rád! – dugtad ki a fejed az ajtón, az akcentusod
felerősödött az indulattól. – Menj el!
–
Ria, kérlek…!
Elnézted egy pillanatig. Nem kifejezetten gyűlölettel,
még csak nem is dühösen, csak olyan… szomorúan. Szánakozva. Aztán átvetettél
egy kis csomagot a korláton, szinte még el se engedted, ő máris elkapta.
–
Parancsolj, benne van mindened. A
zacsit tartsd meg, boldog szülinapot.
Azért az összes haragom ellenére is sajnáltam
egy picit, amikor beszállt a kocsijába, a vászontáskába temette az arcát, és
sírni kezdett. De csak egy picit.
Sajnálom, hogy bele kellett keveredned ebbe
a szarba.
Mikor írtál, már tudtam, hogy észrevettél
engem a kertkapuban. Tudtad vajon, hogy jönni fogok, vagy csak láttad, hogy már
itt vagyok?
Ugyan, írtam
vissza. Ezt teszik a barátok.
Becsület. Erény. Méltóság. Felnőttem a
barátságodhoz, Honória.
~*~
Ma már felnőtt vagy, jól menő válóperes
ügyvéd, két tündéri gyerekkel. Az irodád letisztult, nincs benne semmi
személyes, de az otthoni íróasztalod egyik fiókja tele van köszönőlevelekkel
azoktól, akiket védtél. A kislányod Panni néninek szólít, a kisfiad közölte,
hogy egyszer feleségül vesz. A férjed egyetemi tanár, okos, megbízható férfi,
aki a tenyerén hord. Pont, ahogy érdemled.
Úgy sajnálom, hogy kiköltöztök Madridba, de
persze megértem, mégiscsak ott nőttél fel. Te ott vagy otthon. Madrid, mi
corazón es tuyo, mindig mondod is, ahogy kibámulsz az ablakon. [Madrid, a
szívem a tiéd]
A srác, aki régen a legjobb barátom volt, most
rajztanárként dolgozik. Máig nem tudom, hogy lett meg a diplomája, hiszen –
biztos emlékszel – ketten rugdostuk át az első tanévén a járműmérnökin. Talán
meg se szerezte, csak ismerős az igazgató. Nem is nagyon érdekel.
Fél évig volt veled, azóta nem volt ilyen
hosszú kapcsolata. Egymást váltották az ágyában a lányok, mind táncos, nevető
szemű, esetleg spanyol, de egyik se te, pedig arra vágyott; rád, akit sose
kapott meg, hiába volt a barátnője. Pár évig bombázott üzenetekkel téged is,
engem is. Nekem már nem ír; hogy veled mi a helyzet, nem tudom. Igazából ez se
érdekel.
Furcsa, hogy így összehozott minket a női
szolidaritás. Pár héttel a szakításotok után megkérdezted, gyűlöltem-e őt.
Akkor rávágtam, hogy igen, de visszagondolva? Talán a pillanat hevében igen. De
azért ő a barátom volt, amíg el nem kezdett feltűnni, mennyire énközpontú a
gondolkodása. Például téged is lecserélt egy-két éjszakára. Mert neki az, ott
és akkor jó volt, meg különben is, kiélvezte, hogy bárkit megkaphat. Én nem
gyűlöltem őt – csak rettenetesen rossz embernek tartottam.
Most az irodád felé tartok, a kezemben két
papírpoharas kávé, az egyik chilis kapucsínó, az lesz a tiéd: a felvilágosodás
italának hívod ama bizonyos kávézásunk óta. Nincs alkalom, meg se beszéltük,
csak úgy viszem neked. Ismerve, mennyit dolgozol, valószínűleg rád fér.
Vidáman szólsz bele, ahogy megnyomom a
kaputelefont, mintha előre tudnád, hogy én vagyok. A függőfolyosó végén nyitva
az ajtó, épp két klienst búcsúztatsz az előtérben.
Megáll bennem az ütő, mikor a pasi felnéz a
kabátja igazgatásából: ő az. Ha nem néz a szemembe, talán meg se ismertem
volna, olyan pocsék formában van. Meghízott, kopaszodik, és úgy bámul ki a
fejéből, mint aki egy hete nem aludt. Mellette a nő leginkább egy neten rendelt
prostira hajaz, de ezt a gondolatomat megtartom magamnak. Beinvitálsz, őket
kitessékeled, szerdán várod őket vissza, na viszontlátásra. Láthatóan
megkönnyebbülsz, ahogy becsukódik mögöttük az ajtó.
– Érezted, hogy gebasz van? – kérdezed nevetve, mire én csak mosolyogva
megvonom a vállam:
–
Ezt teszik a barátok.
Ezzel a mondattal takaródzom akkor is, mikor
te már családostul a spanyol fővárosban élsz, én pedig a vendégszobád plafonját
bámulva elgondolkodom, másképp alakult-e volna az életem, ha a
megismerkedésünkkor tisztában vagyok a látens homoszexualitás fogalmával – vagy
ha valaha ismertem volna találóbb kifejezést arra, amit irántad érzek.
Hiiii <3
VálaszTörlésImádom az E/2-t, írni és olvasni is, egyedi és kreatív POV, még akkor is ha a legtöbb tudós meg írástechnikus azt mondja, hogy "csak ritkán és bizonyos esetekben" működik, de az igazság az, hogy bárki lehet az a bizonyos második személy és hogy mi így honnan nézünk rá E/2-ből... jó ez most így tök furán hangzik leírva, de imo te tuti vágod mire gondolok, mert te ösztönösen érzed, milyen az E/2, neked totál természetesen áll össze az egész ebben a POV-ban: a main character a main character, mert ő mozgatja a szálakat és miatta sztori a sztori, az E/2 ráhúz erre a sztorira egy perfectly broken réteget, egy kimondatlan vallomást. Az egész egy mesterien mixelt keserédes specialty, ahol még a happy ending is a legárnyaltabb happy ending, mert az hogy mennyire happy az nagyon az it depends category. Így hogy én, az olvasó láttam mindkét POV-ot még a legvégén is egyszerre volt comforting és szomorú. De ettől különleges és annyira realisztikusan slice of life, amennyire csak és ezért (is) imádtam. :))
Meg azért is, mert mint mindig a stílusod megvett már az elején fixen, sőt ami a legjobban tetszik nálad, i mean most fixen a legjobban tetszett az az, amit a tudósok angolul flownak és pacingnek hívnak, magyarul meg... hát nem tudom, minek, de a lényeg, hogy a mondatoknak és mondatrészeknek itt ritmusuk van, olyan, ami könnyen elkap és sodor magával az egész szösszeneten keresztül. :)) A pacing meg... minden kép éles és élénk, az egész novella annyira pulzál az érzelmektől és ez az egész élmény belefért ebbe a kis novellába/ötpercesbe/egypercesbe/idkhogyhívjákba... és ez az igazi művészet.
Nagyon kösziii, hogy olvashattam. <3
Kasey