Eredetileg csak őt akartam feledni, téged nem – de aztán rájöttem, hogy
ha magammal akarlak vinni a jövőmbe, azzal mindkettőnknek ártanék. Ott kell
hagynom hát téged a múltamban, most már oda tartozol, vele együtt, de vajon
sikerülni fog ez nekem valaha?
Elvégre felejteni tudni kell – de mit tegyek, ha én még nem tudok?
Egy év, tizenkettő plusz egy lélegzetvétellel, meg egy kupac pontatlan
idézettel elmesélve.
Mélyet szippantok a hűvös, hajnalillatú levegőből. Kilégzéskor mintha
egy szagtalan cigaretta füstje áradna az ajkaim közül. Elveszettnek érzem
magam, mert hirtelen kinyílt a föld alattam, te eltűntél, én meg itt
maradtam, egyedül a tömegben, a ferihegyi reptér előtt egy faggyal terhes
éjszakán.
Nélküled.
~*~
A zsebkendőnyi kis lakás, amit béreltél, most diákszállásként üzemel,
itt szállok meg minden alkalommal, mikor a városba utazom. A régi bútorok közül
csak a kávébarna bőrkanapé van meg, ez az egyetlen tárgy őrzi azoknak a boldog
időknek az emlékét, amikor még itt laktál. Most már nem lakik itt tartósan
senki, és rád is csak én emlékszem. A kanapén alszom, ugyanúgy, ahogyan az első
alkalommal, mikor nálad jártam, és minden éjjel álmatlanul tekergetem a fonott
karkötőt a csuklómon, amit tőled kaptam.
Ez a február rövidebb, hidegebb és sötétebb az előzőnél, mikor még
velem voltál, de ez a sötét olyan nekem, akár a napsütés, hiszen
beleképzelhettelek.
Nálam járt. Talán azt hitte, nem veszem majd észre, de ha így van, nem
volt elég alapos. Láttam, hogy eggyel több pohár van a mosogatóban, láttam,
hogy valaki összerendezte a törülközőket, és láttam, pontosabban épp, hogy nem
láttam a széttáncolt balettcipőmet. Elvitte őket. Mást nem, legalábbis azt
hiszem. Ha mégis, azt megkeserüli. Majd, egyszer, ha már nem rándul görcsbe a
gyomrom a puszta gondolatától is.
Majd, egyszer, március végétől, ha mi meghalt, újraéled.
Áprilisban, több mint egy év után visszajössz. Csak egy rövid időre, és
csak párszor sikerül bezsúfolnod engem is a naptáradba aközé a sok-sok ember közé,
akiket hátrahagytál, és akik most mind látni vágynak téged. Én csak örülök,
hogy újra veled lehetek. Örülök, hogy te is viseled a karkötőt, amit egymásnak
fontunk. Örülök, hogy nem hánytorgatod fel az elválásunk előtti kínos perceket,
amiket okoztam. Ha te lámpa vagy, én vagyok a te molylepkéd; ha te vagy a Nap,
én vagyok Ikarusz. Csak feltűnsz, és én máris repülök feléd.
Feküdj hanyatt, egyszer élünk, erről többet nem beszélünk.
Mit is mondtál mindig? Hogy azok, amiket elveszítünk, visszatalálnak
hozzánk. Így volt, ugye? Legalább nagyjából.
Az a baj, hogy igazad van. Elvesztettem őt, de azért, mert el akartam
veszíteni, mert nem szerettem már; mert féltem tőle. Te sose kérted, hogy
válasszak közületek, csak ő, hát nyilvánvaló volt számomra, melyikőtöket
érdeklem igazán én. Mondd, miért kell hát mégis újra meg újra
visszajönnie hozzám?
Májusban végre eljön a lakatos, és kicseréli a zárat az ajtómon.
Bőven benne járunk már a júniusban, mire rádöbbenek, hogy sose lehetek
már első a fontossági listádon. Talán egyszer régen voltam, vagy legalábbis
lehettem volna, de aztán mindent felkavart ő, és ahogy mi ketten reagáltunk rá.
Most már nincs ugyan a képben, de magával vitt mindent, ami köztünk valaha
szent volt, elvitt mindent, mindent, még az egymásba vetett bizalmunkat
is. Pedig a bizalom fontosabb, mint az élet.
Júliusban végig agonizálok. Alig mozdulok ki a lakásból, ha mégis,
akkor is csak arra az időre, amíg felkelek, elmegyek boltba, orvoshoz
vagy gyógyszerért. Régebben gyógyítottad a pánikbetegségemet, amit ő hozott ki
belőlem, de most, hogy magamra hagytál, visszatér – és erősebb, mint valaha.
Görcsoldók, stresszkezelők, nyugtatók tartják egyben az omladozó lelkem.
Mindből annyit eszem, amennyi másnak egy egész étkezést kitenne.
Még mindig járkál utánam. Nem feltűnő, de ha akarom, azért észreveszem.
A huszadikai tűzijátékon fordulok szembe vele, sírok is, kiabálok, hogy hagyjon
békén, szálljon le rólam, felejtsen el. Régebben, mikor megütött, volt
kézzelfogható okom félni, de most már nincs. A félelmem helyét átveszi az érzés
nagytestvére, a rettegés.
Most már rettegek, de nem az exemtől – a sarkamban loholó árnyéktól,
amit sose tudok elcsípni.
A tanévkezdés mégis nyugalmas. És a rákövetkező hetek is. Így, hogy már
nincs a nyomomban, el tudom engedni. Feledni akarom őt, altatni szívemet,
hát elégetem az utolsó közös képünket, kidobom az emlékbe eltett
koncertjegyeket, a Tiszába hajítom a félbetört szíves medálját. Az utolsó
ajándékát csak azért nem, mert kár lenne azért a finom feketeteáért.
Azt megiszom, némi rummal feljavítva – legszívesebben együtt innám veled,
de ezt már fújhatom. Ott feszül köztünk fél Európa, meg egy kellemes óceán.
Önző vagyok, jól tudom. A töklámpásom is ezt neveti az arcomba. Mindig
azt mondom, hogy te hagytál el engem, holott én nem voltam elég támogató, mikor
bejelentetted, hogy Amerikába mégy. Örültem neki, örültem a sikerednek,
esküszöm, mégis sírtam a mosoly mögött. Sírtam, mert szeretlek, és az
emberek szeretete, bár nagyon különböző formában, de mindenkor önző.
Most már nyíltan sírok. Bár visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor
nem keresnék vigaszt nála, akkor megóvhatnám a barátságunkat, ami ott
megroppant – és amit szilánkosra törtem később egy buta, buta vallomással.
Mosolyogva veszem át a gyöngyvirágcsokrot, fizetek, és már ott se
vagyok. Ha itt lennél még, megkérdeznéd, honnan sikerült november végén
gyöngyvirágot szereznem. De nem vagy itt, többé már nem is leszel soha, így nem
is kérdezel – hadd maradjon ez az én titkom. Mindig marad bennünk valami,
amiről tudunk, de amiről sohasem beszélünk, legyen hát ez is ilyen. A
kedvenc virágoddal kívánok neked boldog születésnapot kontinentális távlatból.
Itt maradok majd a régi lakásodban az ünnepek idejére, legalább ebben a
formában hadd tartsalak magam mellett. Csak még egy kicsit. Kérlek.
Karácsonyeste felhív. Kéri, hogy találkozzunk, mondanivalója van a
számomra. Annyit mondok, hogy nem vagyok kíváncsi rá, és lecsapom a telefont.
Letiltom a számát, többet soha nem veszem fel őt. Ideje volt már. A gyűrűt,
amivel megkérte a kezem két hónap után, egy csiccsentett pillanatunkban, rég a
postaládájában hagytam. Nem akartam, hogy közöm legyen hozzá, nem akarom most
se, és nem is fogom akarni soha többé.
Akkor téged akartalak, de te nem akartál engem úgy, ahogy én téged. Mondd,
miért szerettél te mást, ha én csak téged?
Január első hajnalán, a hazaúton leszakítom a csuklómról a fonott
karkötőt, és a Tiszába dobom, nyugodjon ott mindkét átkozott kapcsolatom
emléke. Nem csak nekem fáj, de magam maradtam e hideg hajnalon.
Otthagytalak mind téged, mind az irántad való szerelmemet az óévben, a
hervadozó gyöngyvirágcsokorral együtt, mert felejteni tudni kell.
Erre te tanítottál meg, szemem fénye, szívem szerelme, ágyékom bűne:
drága, egyetlen barátom.
Idézetek:
Előhang – Magna Cum Laude: Vidéki sanzon
Február – Charles Bukowski
Március – Zanzibár: Március végétől
Április – Rúzsa Magdi: Április
Május – J.K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje (filmadaptáció)
Június – Konfucius
Július – Szabó Benedek és a Galaxisok: Felkelek, elmegyek boltba
Szeptember – Ady Endre: Egyedül
Október – Arthur Schopenhauer
November – Jean-Paul Sartre
December – Máté Péter: Mondd, miért szeretsz te mást?
Január – Groovehouse: Hajnal, illetve Vladimir Nabokov: Lolita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése