Üvegszilánkok

Tizenhárom napja tudtam meg egyáltalán, hogy létezel. Tíz napja egyetlen hátizsákkal felszerelkezve a nyakamba vettem a világot. Kilenc napja ismerlek személyesen.

Azt hiszem, hogy mindketten őrzünk valami súlyos titkot. Bízom benne, hogy enyhíthetjük egymás fájdalmát. De tudni csak annyit tudok, hogy szükségem van rád... sorella.

Van egy sanda gyanúm, hogy nem egészen erre céloztál, mikor azt mondtad, érezzem otthon magam mind a harmincöt négyzetméternyi élettereden.

Elmész zuhanyozni a délutáni sziesztád előtt, keresnék egy könyvet, hogy elfoglaljam magam, és szitkomszerűen magamra borítok egy méretes kartondobozt. Elsziszegek pár ütős káromkodást, ahogy leugrom a kanapéról, kapkodva hajigálom vissza a szétszóródott dolgaidat a dobozba. Nem akarok beleásni a magánéletedbe, de ezt nem olyan könnyű, ha a múltad számomra ismeretlen (és igen tekintélyes) része előttem hever.

A kezembe kerül egy porcelánmadár (hála az égnek, hogy épen maradt!), egy vaskos köteg képeslap, egy régi fényképalbum egy sosem látott címerrel díszítve, egy ékszeresdoboz, pár szakadt újságkivágás, megsárgult bélyeg és feltépett boríték. És végül, mikor már azt hinném, végeztem, előkerül egy bekeretezett fénykép – de a madárral ellentétben erről nem mondhatom, hogy sértetlen. Csak akkor veszem kézbe, hogy megnézzem, mikor látom, hogy berepedt az üvege, egyébként nem is jutna eszembe. Elvégre valószínűleg nem véletlenül tartod elzárva.­

Nem tudtam, hogy valaha láttalak-e téged így nevetni, akár élőben, akár felvételen, mint ezen a képen. Ott állsz Anya és egy számomra ismeretlen férfi közt, akin csak második nekifutásra veszem észre a tulajdonságokat, amikből végül rájövök, ki lehet. Az aranybarna haja, ha eltűnnének belőle az ősz szálak, akár a tiéd is lehetne, a nevetőráncok ugyanúgy futnak össze a szeme sarkában, mint a tiédben, a szája egyik széle ugyanúgy magasabbra kunkorodik a másiknál, mikor mosolyog, mint neked.

Ő a te apukád, Anya előző férje.

És én összetörtem a fényképedet róla. Basszus, basszus, basszus.

–       Ne haragudj! – Ez az első, ami kibukik belőlem, mikor pizsamában, a vizes hajadat dörgölve előkerülsz a zuhany alól. – Csak egy könyvet akartam leszedni a polcról, és véletlenül lelöktem azt a dobozt…

–       Semmi baj – mondod könnyedén, egy szék támlájára teríted a vizes törülköződ, és megrázod a hajad. Most olyan sötétbarnának tűnik, mint az enyém. Csak szárazon van olyan mesébe illő, hercegnős aranyhajad. – Nincs benne olyan, amit féltenék. Köszi, hogy vissza is tetted.

Nem köszönnéd, ha tudnád, hogy ki is borult. Nem köszönnéd, ha tudnád, hogy turkáltam a személyes holmid közt. Atyaég, hogy nézzek ezután a szemedbe?

A törött képet elrejtem, mielőtt meglátnád. Előbb kicseréltetem benne az üveget, majd utána elmondom, hogy eltörtem. Ezer szerencsém, hogy Velencében egymást érik az üvegművesek, simán találok képkeretezőt, mikor este a nyakamba veszem a várost. Alig sikerül lebeszélnem téged arról, hogy felöltözz és velem tarts.

Ez azért jólesik, még ha nem is mondom ki hangosan.

 

~*~

 

Reggeli után kiveszem a kabátomból a selyempapírba csomagolt képet. Szerencsém volt, helyben megcsinálták, a fotó sem sérült, a mester pedig rám mosolyogott, hogy egy családi emlék mindig elsőbbséget élvez. Azt hitte, én vagyok a kislány.

–       Nem mondtam tegnap, de… összetörtem, mikor lelöktem a dobozodat. – Nem nézek a szemedbe, ahogy átnyújtom. – De kicseréltettem benne az üveget, szóval… szóval most már jó.

–       Kösz – veszed át, de csak tessék-lássék módon fogod meg, hiszen ahogy elengedem, kifordul az ujjaid közül, és te nem kapsz utána, csak várod, hogy földet érjen.

A csattanás szinte fülsiketítő, ahogy az új üveg összeroppan. A repedések pókhálóként futnak végig a képen, szétszabdalva a mosolyokat, de a szilánkok ezúttal is a keretben maradnak, nem esik ki egy se.

A tekinteted félelmetesen üres, szenvtelenül monoton hangon szólalsz meg. A csodás gesztenyeszemeid, amiket Anyától örököltél, csakúgy, mint én, mintha fényüket vesztenék, mikor a fotóra nézel.

–       Ezt a képet én törtem össze a saját kezemmel, miután a hagyatéki tárgyalás végén kézhez kaptam apám holmiját. Ez az egyetlen képem az anyánkról.

Nem is tudom, milyen érzelmet hallok ki a hangodból. Dühöt? Fájdalmat? Szomorúságot? Talán mindet egyszerre.

Megsimogatod a fejem, úgy, ahogy a kislányokét szokta az anyukájuk… vagy a… a nagytestvérük? Ez idegen, még soha senki nem fordult hozzám így. Minden negatív érzésed ellenére szeretetteljesen rám mosolyogsz.

–       Kedves tőled, de vannak dolgok, amiket jobb, ha nem is próbálunk megjavítani.

Felveszed a képet a földről, felállsz a kanapé karfájára, és elsuvasztod a dobozba, ahol olyan békésen elvolt annyi éven át, amíg nem bolygattam. Aztán kimész a konyhába, és begyújtod a sütőt. Pontosan tudod, hogy ott nem foglak zavarni, világosan fogalmaztál, mikor karácsony előestéjén betoppantam az otthonodba: a konyha a te felségterületed.

Kergetőzni akarsz harmincöt négyzetméteren? Ugyan már, ezt te se gondolhatod komolyan.

 

Hagyok neked egy kis időt, de mégis követlek. Alig tíz perce vagy benn, de a sütőben már van valami, te meg a nyitott ablakban ülsz, az egyik lábadat a keretnek támasztod, a másikat leereszted, csak lábujjheggyel érinted a konyhakövet. Az ujjaid közt hosszú, vékony cigaretta, az ajkaid közül kecses füstfelhő száll a decemberi éjszakába. A hamutartó a combjaid közt pihen.

Furcsa, de számomra ennek is pozitív utózöngéje van. Eddig tökéletesnek próbáltál tűnni előttem, pedáns rend, példás tanulmányi eredmények, semmi káros szenvedély; de most dohányzol a szemem láttára. Ha engeded, hogy lássam a hibáidat, az azt jelenti, bízol bennem.

Aprót sóhajtasz, mikor meglátsz az ajtóban, előrehajolsz, lekocogtatod a hamut a cigarettáról.

–       Talán neked is el kéne gondolkodnod azon, amit odabenn mondtam.

Gondolkodom is. Mást se csinálok.

Elvégre itt vagyok most nálad, ezer meg ezer kilométerre az otthonomtól, mert anyám, miután szétrobbantotta a családunkat, egyszer csak előállt azzal, hogy amúgy, mellékesen, van egy nővérem. Ráadásul Olaszországban. Túl egy óceánon, egy másik kontinensen.

Azért jöttem, hogy megismerjelek téged, de annál sokkal többet kaptam már most, kilenc nap alatt is. Láttam, hogy milyennek látod Anyát, hogy milyen mélyen megsebezte a lelkedet az, hogy elhagyta az apádat az enyémért, és azóta még csak feléd se néz. Tizenhét éve, amióta csak megszülettem.

És láttam, hogy te azalatt a tizenhét év alatt elbarikádoztad magad egy hatalmas adag tudással, falat emeltél a szíved köré; most meg itt állsz huszonegy évesen, készülsz a diplomára, beszélsz vagy hat nyelvet… és nem érzel, nem kérdezel. Még azt se, hogy engem mi szél fújt ide az Atlanti-óceán másik oldaláról.

Bár azt hiszem, a körülményeinket tekintve a felét tudod, és a másik felét is sejted.

–       Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem is próbálunk megjavítani. Azokat egyszerűbb csak… – Láthatóan keresed a legmegfelelőbb szót, miközben elnyomod a csikket. – elengedni.

–       De hát te is megtartottad az a képet.

Mondani akartál valamit, de beléd fagy a szó, mikor ezt hallod. Pedig így van: kétségbeesetten próbáltad örökké magad mögött hagyni a múltat, de nem vágtad el az egyik kötelet, amivel örökké húzod magad után.

–       Igazad van – szólalsz meg végül elfúló hangon, az arcodon patakzanak a könnyek. Mióta ismerlek, először látlak sírni; bár ez egy alig másfélhetes ismeretségben még nem sokat jelent, azért tudom, hogy ez amúgy is ritkaságszámba megy nálad.

Elvégre az erős, egyedülálló, fiatal hölgyek nem szoktak sírni. És te erős, egyedülálló, fiatal hölgy vagy. Nem olyasvalaki, akit maga mögött hagyott az ember, akinek feltétel nélkül és mindennél jobban szeretnie kellett volna.

Nem tudlak hibáztatni azért, mert ezt képtelen voltál egyedül feldolgozni. Mindkettőnk szívéből hiányzik egy darab, de talán kipótolhatjuk egymásét. Elvégre ellentétes a sérülésünk: a tiédet a hiány járja át, az enyémet viszont a túltöltöttség. Én besokalltam attól, ami a te életedből kimaradt: az anyafigurától. A kettő kiegyensúlyozza egymást.

–       Én itt vagyok, sorella – fogom meg a kezed. Valószínűleg ezzel az egy szóval is több helyen megerőszakoltam az anyanyelved, de te azért elmosolyodsz, és rászorítasz az ujjaimra.

Lecsusszansz a párkányról, és magadhoz ölelsz, épp csak egy pillanatra, aztán már el is tűnsz a nappaliban. Tudom, mire készülsz, és már érzem is a bőröndöm hívó szavát; ugyanarra készülsz, amire nekem is rá kéne vennem magamat végre-valahára, és amihez ez a beszélgetés végre-valahára megadja a löketet. Mintha a kulcsom saját magamhoz a hátam közepén lett volna, ott, ahol már pont nem érem el, egészen mostanáig – mert te levetted onnan, és tálcán kínálod felém.

Reszkető ujjakkal túrok a ruháim közé, míg a kezembe nem akad, amit keresek. Bizarr mértékben hasonlít a tiédre: bal oldalt az apa, jobb oldalt az anya, középen, boldogan nevetve a kislány. Első pillantásra akárki azt mondhatná, hogy csak a férfi változott, anya és lánya ugyanaz a két képen.

Pedig nem.

A nő tényleg ugyanaz, kettőnk közös anyja, de a kislány itt én vagyok, és a férfi az én apukám. A mosolyunk elrejt minden mocskot a múltból, elfedi a zúzódásokat és a bevérzéseket, elnémítja az ordibálást és a tűk csikorgását a cipőtalp alatt, elfojtja a vér és a gyógyszerek keserű, fémes szagát.

Elsőre irigy voltam a boldogságra, ami sugárzott a kisgyerek-éned arcáról, de már értem, hogy annál a mosolynál csak az enyém hamisabb.

Addig szorítom a képet, míg repedések jelennek meg az üvegen, szétszabdalva a hamis mosolyt, a tökéletes álcát. Végre ugyanolyan romlott a fotó, mint azok, akiket ábrázol.

 

~*~

 

Mikor megállsz az ajtóban és súlyosan, várakozással telve rám nézel, már tudom, hogy többé nem megyek haza. Nem megyek többé vissza oda, ahol bántottak, és tudom, hogy ha elmondom ezt neked, te segíteni fogsz, amiben csak kérem.

Néma egyetértésben vesszük a kabátunkat és vonulunk ki kétfős, hangtalan gyászmenetként a csatornahídhoz. A csizmánk alatt ropog a hó, kilégzéskor mintha láthatatlan cigaretták fehér füstjét fújnánk ki.

Mindketten a korlátra tesszük a magunk törött üvegű képét. Te egy pillanatra felemeled a mutatóujjad, időt kérsz: a zsebedből két pohár, a kabátod alól egy üveg pezsgő kerül elő.

Töltesz, közben az órádat figyeled; aztán a kezembe nyomod az egyik poharat. A kesztyűn keresztül is érzem, milyen hideg, ahogy tósztra emelem, még mindig egy szó nélkül.

A poharunk pontosan éjfélkor csendül össze, abban a pillanatban, hogy az első tűzijátékot fellövik. A kettő együtt elnyomja a képeink csobbanásának hangját: mikor megemelkedett a kezünk, hogy beleigyunk a pezsgőbe, mindkettőnk a vízbe lökte a magáét a könyökével.

A vizek szilveszteri díszbe öltözött városa tökéletes hely az újrakezdéshez. A múltunk már a múlté, ott nyugszik a velencei csatorna fenekén, az óévben, ránk pedig bizonytalan, de végre szabad jövő vár.

Megmondtad: vannak dolgok, amiket nem érdemes megjavítani. 

Jobb, ha elengedjük őket.