"Szerintem rendes srác vagy, jó ember.
Leszámítva, hogy képtelen vagy hűséges lenni egyetlenhez, és még csak nem is
érted, mi ezzel a baj. Ez a te defekted."
–
Menj.
A lány hangja hűvösen, de indulat nélkül
cseng. A fiatalembert most is szinte megbénítja kedvese elképesztő tartása,
ezesetben nem fizikai, hanem mentális értelemben véve. Nem először játssza ezt
vele, nem először tette második helyre, de most már nem bocsát meg, végleg elszúrta.
Hányszor, istenem, hányszor megesküdött, hogy szeme se lesz többé másra!
Megérdemelte volna. Hiszen gyönyörű nő volt,
csodálatos szakács, elképesztő szerető, gondoskodó társ. Elfogadta őt a
diszfunkcionális, csonka családjával, az ősöreg kocsijával és a defektes
személyiségével együtt. Akárki összetehette volna a kezét érte, de a lánynak
mégis csak ő kellett. Hűséget fogadtak egymásnak, őszinteséget, és a nő be is
tartotta, csak ő volt olyan ostoba, hogy megszegje a szavát. És mivel az
ígérete ellenére ő hűtlen volt, támadott: támadta a nő unokafivérét, akivel
salsázni járt néha, a recepcióst, aki a légtorna workshopokra mindig
előjegyezte a pult alatt… nem látta, hogy mennyire őszintén, teljes odaadással
szereti csak őt.
Ostoba volt és vak, most ezért áll szíve
hölgye hálószobájában, amíg az a nála maradt dolgait szedi össze. Nem durva,
nem dobálózik, minden darabot finoman és hatékonyan hajt össze. Pulcsik, amik
olyan imádnivalóan túlméretezetten tartották melegen egy-egy hűvös éjjelen…
pólók, amiket betegen hordott az ágyban… egy majdnem kifogyott parfüm, nem is
emlékszik, ezt mikor hagyta itt…
Egy pulóver az utolsó, miután azt a kupac
tetejére hajtotta, a lány azt mondja, ennyi.
– Ne, azt tartsd meg – szól a fiú halkan. Eredetileg az ő kedvenc pulcsija
volt, bebújós, kapucnis, a fele szürke, a fele bordó, de rajta jobban állt,
mintha mindig is az övé lett volna. Nem tudná még egyszer felvenni. – Komolyan
mondom.
– Szerinted ez vicces? Nekem még
arról sírtál, hogy az exed nem adta vissza a dolgaid. Én nem leszek ilyen ex,
arról ne is álmodj. Fogod a cuccod, aztán sayonara. Adok egy zacskót.
Sayonara… a japán nyelv is örökké őrá fogja
emlékeztetni. Folyékonyan beszélt ezen a nehéz, bonyolult nyelven,
mellékjövedelemként pedig mangákat és animéket fordított. Néha jelmezt varrt,
és kórházakba járt, hogy beteg gyerekeknek segítsen. Egyszer érte ment, a lány
pedig japánul mondott neki dolgokat: arigato, aishiteru, konnichiwa.
Azóta se tudja, mit jelenthetnek.
Arra eszmél, hogy kedvese egy méretes
vászonszatyrot nyom a kezébe. Hát persze, ő ilyen, környezettudatos, vásárolni
is kosárral meg textilzsákkal jár.
–
Kérlek…
Maga sem tudja biztosan, mit kér. Mennyivel
könnyebb lenne most, ha veszekedne! Ha zokogna, ha kiabálna, ha felpofozná,
bárcsak! De ez a csönd, az alig húszéves lány érett, felnőttes viselkedése
egyszerűen őrjítő. Miért, hogyan, mikor lett ilyen? Miért érett meg hamarabb és
jobban nála, aki évekkel idősebb?
– Egy dolgot árulj el – sóhajt a
lány. – Miért fogadtál őszinteséget, ha már akkor tudtad, hogy nem tudod majd
megtartani?
A fiú némán fogadja a kérdést, nem válaszol,
csak a szemét süti le, de egykori párjának ez ezer szónál is többet mond.
–
Annyit akartál, hogy én őszinte
legyek, és biztonságban érezhesd magad.
Hát persze, tudhatta volna, hogy a fejébe lát.
Nem véletlenül ő az évfolyamelső az állatagyfürkész-képzőben, és végül is, az
ember is állat. Ettől csak még nyomorultabbul érzi magát. Hogy cserélhette ezt
a tökéletes nőt egyéjszakás kalandokra?
– Defekted van – mondja a lány még
mindig teljesen higgadtan, és a teljes nevén szólítja. – Szerintem rendes srác
vagy, jó ember. Leszámítva, hogy képtelen vagy hűséges lenni egyetlenhez, és
még csak nem is érted, mi ezzel a baj. Ez a te defekted.
Visszalép a ruhásszekrényhez, behajtja a
nyitva maradt ajtót, majd folytatja:
– Nem kell szégyellni, mindenkinek
van valami defektje. De legközelebb figyelmeztesd azt, akivel összejössz, hogy
részedről ez nyitott kapcsolat lesz. Ha neki így oké, hát hajrá! Csak úgy fair,
ha tud róla a lány… vagy srác, hogy sosem lesz egyetlen.
Mert ezen se problémázott! Elfogadta, hogy nem
biztos a szexualitásában, nem fogta az alkoholra, nem mondta – mint sokan mások
–, hogy majd kinövi.
– Nem mindenki olyan, mint te – lép közelebb a lányhoz, és megsimítja a
vállát. – Nem lesz még egy ilyen barátnőm. Az első perctől fogva megértettél…
és ha kiderült egy… hogy is mondtad? Defektem, csak vállat vontál, hogy neked
ez nem nagy ügy.
– Nem kell magyarázkodnod – mosolyodik el a lány, de a szeme nem
mosolyog, csak a szája, az is keserűn és örömtelenül. – Többször is
megmutattad, mennyit ér neked az én szerelmem.
–
Hülye voltam, igen, de most már
tudom! Alapvetőnek vettem, hogy vagy, hiszen mindig mellettem álltál…
Talán most… ha akar még egy, csak egyetlenegy
utolsó esélyt, talán most kéne kérnie, talán most megadná! És ha megadná,
mintabarát lenne, a tenyerén hordozná, többé sosem hagyná el, soha, egy percre
sem! Bebizonyítaná, hogy téved, hogy igenis tud hűséges lenni!
Már nyílik a szája, hogy bevallja, nem akar
többé nélküle élni, hogy most döbben csak rá, milyen kincs volt a kezében,
most, mikor elveszíti. Még egy hang se hagyja el a torkát, mikor kaparászás
hallatszik az ágy felől: pöttöm kis teremtmény, alig párhetes kiscica élesíti a
karmocskáit a lepedőn.
– Felvehetem? – kérdezi sóvárogva a
fiatalember, a szemében gyermeki szikra csillan: sose lehetett háziállata,
ezért is imádott a lányhoz járni, nála mindig volt legalább egy szőrös jószág,
akit abajgathatott. Azt szerette különösen, ha a jószág még kölyök volt,
olyankor a kedvese bőre mindig tejillatot árasztott.
A lány megrázza a fejét, hosszú fürtjei enyhe
fáziskéséssel követik. Halkan, de határozottan szól; vitának helye nincs.
– Nem.
– Melyiket tartottad meg? – Most már csak az időt húzza, hátha lesz még
egy pillanat, amikor vallhatna neki, és ha a lány megbocsátana, akkor
kipakolhatná a holmiját a vászonzsákból, és megsimogathatná a cicát, és
leülhetne az ágyra, és az ölébe húzhatná, és egy örökkévalóságon át csókolná…
– Tatjánát – érkezik a felelet
fátyolos hangon. – Nem akartam Jevgenyij nélkül adni, de ő elpusztult. Mása,
Irina és Olga hamar elmentek, Andrejt meg tegnap vittem el egy beteg kisfiúnak.
Tessék, még az orosz irodalom is! Pedig az
orosz az ő második nyelve, miért nem tud ez a nő az angol írókért
rajongani? Miért pont Csehov és Puskin?
Dehogynem tud.
Wordsworth, Alcott, Dickens, Wilde, Bronte… eredetiben olvassa az összes nagy
angol és amerikai klasszikust, és akármikor idéz belőlük. Az előző alomnyi
macskát Austen-regényekből meg a Jane Eyre-ből nevezte el, a nagyja kandúr
volt, és kifogyott a jól csengő férfinevekből, azért lett a legkisebb kölyök
végül Rochester… a négy kisnyuszi, akiknek ideiglenes befogadója volt, a
Kisasszonyok neveit kapták… még a vidéki szülői háznál tartott lovát is
Shakespeare makrancos hősnője miatt hívták Katának.
– Vele nem tudtam volna élni – zökkenti ki a lány hangja a merengésből. –
Elég volt nekem egy András, aki talán csak azért ragaszkodik hozzám, mert
etetem. Tatinak meg rossz a szeme-lába, nem adnám látatlanba idegennek a
testvérkéje nélkül, de hát csak Jevgenyijt…
–
Szeretlek.
Ez már nem változtat semmin, csak azt
szeretné, hogy tudja; egyszerre vallomás és elismerés, hogy még a defektes,
árván maradt, cumisüvegből nevelt kiscicával is ilyen empatikus, ennyire a
szívén viseli a sorsát. Hogy ennyire kiismerte őt is.
A lány halványan elmosolyodik, ezúttal a
szemével is, sőt, szinte csak azzal, a szájához emeli a mutatóujját, majd a fiú
ajkához nyomja. Közvetett csók. Nem engedné már a hagyományost, de búcsúnak ez
tökéletes.
–
Én is téged. De úgy tűnik, az ide
már kevés.
Több szó nem is esik köztük, csak a kismacska
nyivákol keservesen; a fiú némán bújik bele a kabátjába és tekeri a nyakába a
sálját. Gondolkodik, mit mondhatna még, de már semmi nem jut az eszébe. Idegen
neki a szituáció, a könnytelen, csöndes szakítás, ilyen még sosem volt. Ennyire
nyomorultul még sosem érezte magát. Hezitálva néz a szíve hölgyére, nem, nem
túlzás őt még most is így hívnia, mielőtt kilépne az ajtón: hogy illene most
elbúcsúznia? Az megvonja a vállát, majd gyorsan, szinte észrevétlenül két puszit
nyom az arcára. Senki más észre se venné, de a fiú tudja, hogy ez távolságtartó
gesztus, kérés: ne jöjjön ide többé. Akiket visszavár, azokat beengedi a
személyes terébe. Akiket visszavár, azokat megöleli, úgy csókolja őket arcon,
aztán mosolyog rájuk, kivillantva az összes hófehér, szabálytalanul álló fogát.
Még egyszer belenéz azokba az imádnivaló, sűrű pillákkal keretezett,
csokoládészínű szemekbe, az arca felé nyúl, hogy kitapintsa az ajkai nyomát, de
félúton lehanyatlik a keze. Inkább elmegy, így is érzi, hogy minden pillanattal
nehezebbé válik az elválás.
Az ajtó zárul, a kulcs elfordul, a lány a
konyhaszekrényben matat: kiteszi a pultra a mogyorós vodkát, a szilveszterre
szánt pezsgőt, a csopaki kirándulásból megmaradt bort… kívülről úgy tűnhet,
mintha alkoholba akarná fojtani a bánatát, de nem ez a helyzet, a legkevésbé
sem. Ahogy kiürül a piapolc, még mélyebbre nyúl benne, majdnem vállig eltűnik a
karja. Ahogy kihúzza, a kardigánja poros, a kezében két origami-darumadarat
szorongat: ezeket kereste végig. Az egyik, a fekete egy árnyalattal kisebb a
fehérnél, háttal összeillesztve tökéletes yin-yangot alkotnak.
Meggyújtja az egyik gázrózsát, papírt terít a
tűzhely mellé, majd a kéklő lángba tartja a teljesség szimbólumát. Yin és yang,
fekete és fehér, nő és férfi, hideg és meleg egyszerre fog tüzet.
A hamvak a papírlapra szóródnak, azt
felmarkolva már lépdel is az ablakhoz. Számított már erre, egy ideje lógott a
levegőben az elválás, de szüksége van valamire, amivel végleg elengedheti.
Kinyitja az ablakot; a jeges szél szinte pofon legyinti, a bokája körül
fáradhatatlanul tekereg az apró, meleg test, a kölyökmacska.
Maga elé veszi a papírlapot a darvak
hamujával, és teljes tüdejéből belefúj: a sötétszürke por felkavarodik, onnan
már viszi magával a metsző hideg szél.
–
Sayonara – suttogja maga elé. – Do
svidaniya.
Lehajol, hogy felvegye Tatjánát; icipici még,
elfér egy tenyerében, és már attól elfáradt, hogy a hálószobától a
konyhaablakig elmászott, a béna hátsó lábát koloncként vonszolja maga után. A
kismacskát a melléhez emelve fél kézzel egy bontott halkonzervet vesz ki a
hűtőszekrényből, és cafatonként etetni kezdi. Milyen ügyes nagylány már,
hogy szilárd ételt eszik!
Ennek az apróságnak szüksége van a
gondoskodásra.
És neki is arra, hogy valakit szeressen.
Neki ez a defektje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése