Harminckét gramm csokoládé

Amink van: egy fiú, egy lány, Marcipán cica és egy harminckét grammos Sport szelet. Egy mentális beteg, aki bizonytalan a külvilágban, és egy leendő pszichiáter, aki bizonytalan önmagában. 

És hogy mi lesz ebből? 

Mondd meg, hogy hol végződik az álom, és hol kezdődik a valóság – akkor megmondom. 

 

Két keskeny árnyék az ajtó alatt. Ennyi jele van annak, hogy ott áll, és nem mer kijönni.

Aztán lassan, hihetetlenül lassan lenyomódik a kilincs, és a nyílásban megjelenik egy sápadt, szeplőkkel bőven megszórt orr. Hamarosan követi az arc és egy kék cicás zokniba bújtatott láb is. Félúton megáll, körbeszimatol, mint egy őz. Nem vesz észre, pont kitakar az ajtó.

Kinn van. Melegítőnadrág van rajta és az említett cicás zokni, feljebb semmi. Meg tudnám számolni a bordáit, sőt, talán még a csigolyákat is a gerincén. Alig hallhatóan dúdol, méghozzá a Marcipán cicás gyerekmusicalből.

Leteszem a könyvet, amit olvasok, és a nyakamat nyújtogatva kémlelem, mit csinál. Eltűnik a konyhában, hallom a csap morajlását, aztán újra a zoknis lábak csoszogását, de nem a nappali felé. Újra nyílik egy ajtó.

Bement a húgához.

Emlékszem, mit mondott a mostohaanyja, mikor mondta, hogy a nagyfiú is itt lesz, nem csak a kislány. Hogy sajnálja, hogy így alakult, mert a nevelt fia alapvetően nem beszámítható. Hogy közveszélyes, de ha bevette a gyógyszereit, amiket persze nem szabad a nevükön nevezni, akkor nem fog zavarni minket, tudja, hogy a szobájában kell maradnia. Hogy megértené azt is, ha mégse vállalnám ezt az estét, elvégre nem erre szerződtem.

Mikor kilépek a folyosóra, a srác ott áll a gyerekszoba ajtajában, a kezében egy pohár víz, és mosolyog. Nem pszichopata módon, csak olyan… kedvesen. A legkevésbé se néz ki úgy, mint aki közveszélyes. A beteges soványságával, az összeszedetlen mozgásával és a nagy, kerek, égkék szemével inkább emlékeztet valamiféle zsákmányállatra. Egy fiatal őzre, aki most tanul járni.

Halkan köszönök neki, de ettől is megijed, a víz kilöttyen a padlóra, ő pedig azonnal szabadkozni kezd, hogy sajnálja, tudja, hogy nem kellett volna kijönnie a szobájából, de csak egy pohár vizet akart, már megy is vissza. Ledöbben, mikor rámosolygok, és az mondom, semmi baj, sőt, ha már így összefutottunk, akár beszélgethetnénk is. Elvégre, hiába vagyok már több hónapja a húga bébiszittere, még egyszer se találkoztunk rendesen, szemtől szembe. Nagy szemeket mereszt a felé nyújtott kezemre, mikor bemutatkozom. Aztán elfogadja, és bemutatkozik ő is: Dániel. Nem Dani, nem szereti, ha becézik.

Alapszabály: légy résen, de kezeld normálisan. A legtöbb beteget nem definiálja a betegsége, elsősorban és legfőképpen emberek.

Azt mondták, ne zavarjalak, mondja, és idegesen babrálja a melegítőnadrágja zsinórját. Akkor vegyem be a tablettáimat, ha Dorka már lefeküdt, és úgy, hogy te se lásd. Egyébként maradjak a szobámban, és ne zavarjalak.

De hát nem zavar, mosolygok rá. Nem néz rám, a macskákat bámulja a zokniján. Már épp mondana valamit, látom rajta, mikor két utcával lejjebb, a templomtoronyban megkondulnak a harangok, és elkezdődik a nyolcórás harangjáték. Dániel reszketve bújik a dohányzóasztal alá. Egy pillanatig csak bámulni tudom, ahogy nyöszörög, és a felkarjait markolva ringatja magát előre-hátra. Aztán lemászom mellé, átölelem a vállát, tartom benne a lelket addig a három percig, amíg tart a harangjáték. A végére már sír. A szeme tiszta égkékje elsötétül, most inkább tűnik viharszürkének.

Visszaültetem a kanapéra, kitúrom a kabátzsebemből azt az összetört csokiszeletet, amit az éjszakai ügyelet könnyítése érdekében hoztam magammal, és darabonként belediktálom Dánielbe. Harminckét gramm csokoládé, és a srác újra beszédképes állapotban van. Szabadkozik, hogy sajnálja, hogy kiborult, meg hogy megette a csokimat, többet nem fordul elő, még egyszer nem kell majd ilyet látnom. Szerencsétlen, majdhogynem azért is bocsánatot kér, hogy életben van, az arca viszont mindeközben valami bizarr vigyorszerűségbe csavarodik. Égek a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, miért ültünk az előbb az asztal alatt, de nem kérdezem. Inkább egy semleges témával próbálkozom: megkérdezem, mit szeret csinálni. Ha veszélyesnek érzed a helyzetet, zökkentsd ki! Eleget hallottam erről az egyetemen.

Skizofrén vagyok, nem értelmi fogyatékos. A hangja éles, mintha késsel hasogatná a dobhártyámat, de még mindig az a furcsa vicsor ül az arcán. Nem kell úgy beszélni velem, mint egy kisgyerekkel.

Most rajtam a sor, hogy szabadkozzak. Bocsi, hülyén fogalmaztam, de engem tényleg az érdekel, hogy mit szeret csinálni. Hogy mi a hobbija. Magamban a mostohaanyja nagymonológjára gondolok, amit indulás előtt levágott – vajon ő tudja, hogy a skizofrénia nem egyenlő a közveszélyességgel?

Az izmok egy csapásra kisimulnak az arcán. A szeme elkerekedik, mintha el se hinné, hogy valaki érdeklődhet iránta, a szája sarka felfelé kunkorodik, alig észrevehetően, de felfelé. Hoki. Hokizni nagyon szeret. Mármint, szakítja félbe saját magát, nem zsebhoki, bár az se rossz néha, de most az igazi hokira gondolt, jégen. Mosolyogva bólogatok, és megemlítem, hogy én is korcsolyázom, csak én a pontozásos ágban.

Dániel egész arca felragyog. Sose látott még élőben műkorist! Mondjam csak, melyik ágban? Egyéni, páros? Ő jégtáncra voksolna, táncos alkatnak tűnök. Mi, hogy szinkron? Az a legnehezebb és a legszebb ág! Tizenhatan egyszerre mozogni, te jó ég! Biztosan nagyon ügyes vagyok, ha ez megy.

A mosoly olyan hirtelenséggel hervad le az arcáról, ahogy jött. Egészen belehajol az aurámba, úgy kérdezi lelketlenül monoton hangon: mondd, te létezel? Csak elképzellek, igaz, a bébiszitter már hazament. Biztosan nem létezel, velem senki nem beszél így, te biztosan nem vagy itt.

Szeretné megfogni a kezem?

Két percen belül a harmadik gyökeres hangulatváltozást váltom ki ezzel a kérdéssel. Dániel arcán legurul az első könnycsepp, ahogy bólint. Finoman a jobbja köré fonom a bal kezem ujjait, hogy minél nagyobb felületen érezze: ott van. Ráfog mindkét kezével, az arcára húzza, és mélyen beszívja a tenyerem illatát. Szeretet-illatom van, mondja.

Beszéltetem, úgy tűnik, jót tesz neki, ha beszélhet. Kérdezem a kedvenc hokicsapatáról (a Montréal Canadiens), hogy mikor volt utoljára korizni (mielőtt szedni kezdte a tablettákat), hány éves (huszonöt, hát én? Én huszonhárom.), és hogy milyen a szeretet-illat, amit a kezemen érzett. Említett végtagom még mindig az arcán pihen, fogja, nehogy elvegyem.

Szerinte a szeretetnek csokoládé-illata van. Meg jázmin, meg kékgyémántos autóillatosító. Mélyen beleszagol a tenyerembe, úgy teszi hozzá: meg még valami, amit nem tud megnevezni.

Kinyitja a szemét, a zavaroskék pillantás az arcomra rebben, az írisze most tisztább, mint az asztal alatt volt, de nem olyan tiszta, mint mikor az alvó húgát nézte. A kocsidnak biztos ilyen Blue Diamond illata van. Megrázom a fejem, mert nincs kocsim, a korcsolyámban tartok egy-egy zsákocska autóillatosítót, hogy ne legyen szaga, miután beleizzadt a lábam. Okos, biccent elismerően Dániel.

Megcsörren az asztalon hagyott telefonom. A srác érdeklődve pillant rá, kézbe veszi, és közli, hogy nem tudja elolvasni az ilyen betűket, a hangja megint mentes minden érzelemtől. Némán elkáromkodom magam, hogy pont ő és pont most, de felveszem. Pergő orosszal darálom a mondandómat a moszkvai cserediáknak, hogy a lehető legrosszabbkor keres, majd visszahívom, a pótkulcsot a virágcserép alatt találja, érezze otthon magát, pár óra múlva megyek. Alig másfél percig beszélünk, de mikor kinyomom a hívást, Dániel megint szinte ragyog. Mármint a szeme. Az arca többi része még mindig halott.

Rákérdezek, mennyit értett.

Egy árva szót se, mondja, de örömnek nincs nyoma se az arcán, se a hangjában. Szóval biztosan nem képzellek.

Csak pislogok rá, mint denevér a verőfényben. Amilyen hülyén nézhetek, azonnal a fejéhez kap, és magyarázkodni kezd. Ő csak angolul beszél a magyar mellett, meg egy kicsit franciául, szóval ha képzelne, biztosan olyan nyelven beszélnék, amit ő is ért. De mi volt ez, lengyel?

Orosz, javítom ki, és ez még inkább feldobja. Legalábbis azt hiszem, mert az arca ugyanolyan marad, de a szemében megcsillan valami, ami leginkább az elégedettségre hasonlít.

Tudom, mondja, ha lát meg hall, az nem elég. Azt lehet hazudni. Azt lehet képzelni. De a szagot, azt nem. Hogy meg tud fogni, azt se. Nekem léteznem kell.

Hirtelen, abszurd vidámsággal nevet fel. Egy kicsit nevetek én is vele, de a szívem összefacsarodik a gondolatra, hogy ha ilyen hatással volt rá, hogy valaki nem ítéli el kapásból, akkor ennek a srácnak a legkisebb baja az, hogy skizofrén.

Ha már így kiderült, hogy én nagyon is létezem, maradhatunk kapcsolatban? Neki Facebookot meg ilyesmit nem szabad használnia, de telefonja van, és nagyon örülne, ha megadnám a számomat. Bizonytalanság csendül ki a hangjából, mintha elutasításra számítana, vagy hamis számra. Lediktálom neki a melléket és a hét számjegyet, és biztatom, hogy csörgessen meg, akkor el tudom menteni én is az övét. Láthatóan megkönnyebbül, mikor a képernyőmön megjelenik a hívás. Névjegy mentése: Dániel, nem Dani ;)

A névjegyhez tartozó személy akkorát ásít mellettem, hogy csaknem lenyel keresztbe. Közelebb húzódik hozzám, és megkérdezi, hogy az ölembe hajthatja-e a fejét. Mormog valamit arról, hogy Marcipán cicának nincs szaga, és még simogatni se lehet, de nem teljesen értem.

A vasmacskás dalt dúdolom neki, amíg el nem alszik. De hamar elalszik. Mikor felkelnék, megébred, épp csak annyira, hogy az összes végtagját körém fonja, és azt nyöszörögje, ne menj el. Biztos vagyok benne, hogy el tudnám vinni az ágyába, de nem merek próbálkozni. Testrészenként mászom ki az öleléséből, hogy ne ébresszem fel megint, és hozok neki egy takarót.

Egészen olyan, mint egy gyerek. Egy elhanyagolt, alultáplált, szeretetéhes gyerek. Egy gyerek, aki kapaszkodik az első emberbe, aki kedvesen közeledett hozzá.

 

~*~

 

Szótlanul ülünk egymás mellett a kanapén, Dániel a csuklószorítóját babrálja. Az ominózus este óta folyamatosan ilyen van rajta, ha nem ez a halálfejes, mint most, akkor egy Hamupipőkés borzadály, amit a húga minduntalan megpróbál elkunyerálni, de nem adja. Kavarognak bennem a kérdések, de egyet se teszek fel. Senkinek nem jó, ha még én is kérdőre vonom, miért. Nekem se, de neki meg aztán főleg.

Dorka nem tudja, mi történt. Azt hiszem, inkább kalandként fogta fel, hogy éjszaka elvittem kocsikázni. Majd, egyszer, ha nagyobb lesz, valaki megmondja neki. Talán. Talán nem.

Én viszont képtelen vagyok kiverni a fejemből, amit láttam. Az ájult Dánielt a padlón fekve, a szétvetett, aránytalanul hosszú, csontos végtagjaival, a horpadt hasával és a kiugró bordáival. A vörös cseppeket a kád szélén és a csempén, a csuklóját szorító apját. A mostohája rémült arcát, ahogy szó szerint hozzám vágta a slusszkulcsát és kizavarta a kislányt a házból. A mellettünk elhúzó mentőautót, mikor a gázba tapostam, hogy minél messzebb vigyem a még félálomban lévő Dorkát a szülői háztól. Minél messzebb a bátyjától, akire rásütötték, hogy közveszélyes, mégis, az egyetlen ember, akinek valaha ártott, az saját maga volt. A saját, kormányt markoló, elfehéredett ujjaimat, a saját rémült tekintetemet a visszapillantó tükörben, a saját hátamon végigcsorgó hideg verejtéket.

Játszótérre mentünk, aztán gyorskaját ettünk és csokoládét, Dorka örült, mert ilyet nem szokott. Majdnem elhánytam magam, mikor kivettem a kesztyűtartóból a Sport szeletet, és odaadtam neki, mert ez a fajta csokoládé már visszavonhatatlanul és mindörökre összeforrt a fejemben a bátyjával. Az az istenverte hamis mosoly, amit fenn kellett tartanom egész éjszaka, miközben azt se tudtam, él-e egyáltalán…!

Szükség volt rám, hívtak, mentem. Mint egy jó bébiszitter. Mint egy jó orvos.

Mint most. 

Spirálként húz le ez az egészségtelen barátság. Nem akarom elengedni a kezét, mert akkor rosszabbul lesz, de ha tovább maradok vele, én leszek rosszabbul. Igazi patthelyzet.

Évek óta először kezdek kételkedni abban, hogy jó szakmát választottam.

 

Csipog a telefonomon az ébresztő, 7:55. Dániel megadó sóhajjal áll fel mellőlem, és kuckózik be az íróasztala alá a kispárnájával. Leengedem a redőnyt, felcsavarom a hangerőt, és a fejére illesztem a fejhallgatót. Ezt nekem kell csinálni, hogy elhiggye, tényleg nem hallja a harangzúgást. Szükségmegoldás, de még mindig jobb, mint menetrendszerűen napi két pánikroham. Ma Korpiklaani van műsoron, Dániel szereti a metált, amíg meg nem mondom neki, hogy azt hallgat. Úgyhogy általában nem mondom meg neki.

Mikor vége a harangjátéknak, megállítom a számot. A srác felmosolyog rám az asztal alól, majd összeszedi magát és áttelepszik az ágyára. Megpaskolja maga mellett a matracot, és ahogy leülök mellé, átölel. Soha egyetlen köszönöm nem hagyta el a száját, de én azért értem, hogy neki a tettei hangosabban beszélnek a szavainál. Ugyanúgy, ahogy nem a látványomat jegyzi meg, hanem az illatomat; azt mondja, ha levágnék fél métert a hajamból, azt nem venné rögtön észre, de ha mosóport cserélnék, azt igen. A szemének nem hisz, mert az megcsalja, de az orra nem. A múltkor szimatról megmondta, milyen parfüm van rajtam. Egészen lenyűgöz.

Láttalak, mikor ott voltam a kádban. A hangja monoton, mintha lélekben valahol teljesen máshol járna, nekem pedig csak a teste beszélne, mint egy gép. Nem jöttél oda. Csak ott voltál és mondtad. Hogy lemásztál utánam. És nekem adtad a csokidat.

A szeme most még halványabb és fénytelenebb a szokásosnál, kezd múlni a délutáni tablettaadag hatása, nem csoda, hogy filozofál, mindig filozofál, ha letargikus, és mindig letargikus az utolsó fázis alatt. Az a harminckét gramm csokoládé megmentett.

 

~*~

 

A mai naptól fogva a nevem két betűvel és egy ponttal hosszabb: ma vettem át a pszichiáteri diplomámat. Az egyetem lépcsőjén elnyűtt farmerban ott ül egy kék szemű fiatalember, kezében egy csokor tulipán. Amint meglát, már fel is pattan, csaknem ledönt a tűsarkaimról, két hatalmas puszit nyom az arcomra, és a kezembe adja a csokrot. Tiszta szívből gratulál az ország legjobb pszichiáterének! Kinevetem érte; addig még hosszú út áll előttem, a doktori cím csak a legelső lépés.

Dánielről írtam a diplomamunkámat. Lelkesen segédkezett benne, részletesen kifejtett mindent, amit a közös beszélgetéseink során valaha érzett. Kiváló minősítéssel végeztem és védtem, ő pedig világ boldogja volt a ténytől, hogy ebben ő is segített. Engem az tett boldoggá, hogy a szeme egyre kevesebbszer volt szürke a túl sok szertől; hogy egy kollégám megtalálta neki az ideális tablettát. Ez örökké a társa lesz, de képes lesz kordában tartani a szervezete kilengéseit. Különben is, naponta kétszer egy pirula nem napi háromszor öt.

Én nem kezelhettem őt, mert ismertük egymást, nem jó orvos-páciens kapcsolatot barátsággal keverni, nagyon könnyen rossz vége lehetett volna. Kész szerencse, hogy épp mi lettünk a kivétel.

Sosem akartam több lenni a számára, mint egy barát, mert tudtam, hogy akkor csak kevesebb lettem volna. Jó volt nekünk így. De azóta mindig hordok magamnál Sport szeletet.

Nem nagy fáradság – ha harminckét gramm csokoládé akár más életét is megmentheti, részemről megéri.

 

Mégis, minden hajnalban, mikor felébredek, úszom a verejtékben, és még hosszú éveken át újra meg újra úgy érzem, hogy kihúzzák a lábam alól a talajt.

Mert az a bizonyos csokoládé már nem harminckét grammos, csak harminc. Mert a templomban ma is harangoznak. Mert a budapesti Korpiklaani koncerten üres hely volt mellettem.

Mert hiába akarok így emlékezni rá, nem feledhetem azt az apróságot, hogy ez az egész nem így történt. Mert tényleg hiba volt közel kerülnöm Dánielhez. Mert éles helyzetben ugyanígy megbukom majd pszichiáterként. Mert következő alkalommal Dániel úgy választott időpontot, hogy senki ne találhassa meg, csak amikor már könnyebb neki a föld.

Mert még csak el se köszönt.