Egy levél neked, akit a világon legjobban szeretek, és aki még csak nem is emlékszel rám – egyben egy kis útmutató arról, hogyan számolj el a lelkiismereteddel, ha a születésnapodra szervezett kísértetház-látogatás rosszul sül el, és a rém, akit mindenki városi legendának hisz, igazinak bizonyul.
.jpg)
Rohanok a folyosón, úgy szorítom a kezed,
mintha az életem múlna rajta. Csaknem így is van, de nem az én életem, hanem a
tiéd függ tőle. Ha itt balra fordulunk, lesz egy ajtó, ami megállítja, biztos
túl nagy, azon a résen nem fér át, el kell érnünk! Hirtelen rántást érzek a
kezemen, megbotlasz és elesel: szívszaggatóan sikoltozol, a bokádnál fogva
valami láthatatlan erő rángat visszafelé, elkapott. Elengedem a kezed,
mielőtt szétmarcangolna a szemem láttára, felkapok egy cserepet egy korábban
összetört vázából, és a saját kezembe döföm. A vér eláztatja a papírt, ahogy a
naplóba tenyerelek, kétségbeesetten tekerve az óra mutatóját visszafelé.
Vajon hány
alkalommal engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak?
Hány alkalommal kell elmondanom ugyanazokat a hazugságokat?
Hány alkalommal kell még végignéznem, ahogy meghaltok?
Hány alkalommal maradok még teljesen egyedül?
RESTART
Ugyanott, sőt, ugyanakkor nyitom ki a
szemem, ahol és amikor utoljára együtt voltunk, az előtérben. Mindjárt jön a
zaj és a szétválás, amikor kilencen kilencfelé szaladtunk. Mindegy, hányszor
próbáltam, korábbra sose tudtam visszamenni.
Veled megyek, mert először téged vesz célba, elégszer láttam, valamiért
mindenki közül te érdekled a legjobban, és bárhol elkaphat. Átkerget a konyhán:
ezernyi üvegszilánk a testedbe fúródva. Az étkezőn: fekszel a kettétört
keményfa asztal alatt. A leghosszabb folyosón: szétmarcangolt test. A
könyvtáron: véres könyvlapok, leborogatott polcok mindenfelé. A legrosszabb az
volt, mikor azt hittük, lemaradt, és egyenesen beleszaladtunk a zeneszobában.
Te mentél be előbb, én pedig már csak a zongorán fekve láttalak, a hosszú,
fehér ruhádban, vérrel borítva, és átok rám: az első gondolatom az volt,
mennyire iszonytatóan gyönyörű vagy. Az ébenfekete zongorán, hófehér ruhában az
ébenfekete hajú, hófehér bőrű lány, és karmazsin, karmazsin, karmazsin
mindenfelé. Mint egy bizarr Hófehérke.
Tizenegyszer láttalak meghalni téged, téged, akit a legjobban szeretek a
világon. A társaságot (kilenc fő, engem is beleszámolva) összesen
százhuszonháromszor. És ebből a százhuszonháromból csak százkilencért felelt az
Üres, a többi tizennégy alkalommal az illető önkezétől halt. Tizenkétszer
ugyanaz. Kétszer valaki más.
Az Üres, így neveztük el a szörnyeteget, amit sose láttunk, csak éreztük a
csápjai fojtó szorítását, láttuk a fogait a barátaink húsába vájni, hallottuk a
hörgését és a dübörgő lépteit. Én vagyok az egyetlen, aki látta: miután először
használtam a naplót; amikor egyetlenegyszer együtt maradtunk (megfogattam
veletek egymás kezét, mielőtt még először feltűnt volna), egyetlenegy
pillanatra hagytalak magatokra titeket, amíg kinéztem az ablakon, kiutat keresve.
Csak elfordultam, és mire visszanéztem, egyikőtök se élt, a holttesteitek
fölött pedig ott tornyosult a legocsmányabb lény, amit valaha láttam. A
láthatatlan testet a ráfröccsent véretek mutatta meg, és ez a rettenetes
förmedvény mosolygott rám. Nem beszélt, a szavait egyenesen az agyamban
hallottam, ahogy kinevetett, milyen szánalmas vagyok. Nem tudom megvédeni
azokat, akiket szeretek, újra meg újra a halálukat fogom okozni, mikor látom be
végre, hogy értelmetlen? Adjam már fel, haljak már meg, boldogabbak lennétek
nélkülem. Fájtak a szavai, mert igaza volt. Miért, miért kellett idejönnünk?
Miért támadt ez a bolond ötletem, hogy kísértetházba menjünk a születésnapomon?
Mondván, hogy ott van a helyi Szellemszállás pár kilométerre a városhatártól,
biciklije mindenkinek van, odajutunk, bátorságpróbának is jó. És ti… ti miért
mondtátok, hogy jó ötlet, miért engedtétek, hogy belerángassalak titeket? Csak
annak örülök, hogy a legkisebb barátnőnket kihagytuk ebből a hülyeségből. Nem
mindegy, hogy tizenkilenc vagy tizenöt, ő még olyan fiatal, olyan szelíd, olyan
ártatlan, ő, legalább ő megúszhatta ezt az őrültekházát.
Aztán persze megértettem, mire utal, miért nem öl meg egy szempillantás alatt,
mint titeket: itt vagy én fogok meghalni, egyedül én, vagy ti, mindannyian.
Azzal, hogy használtam a naplóját, elvágtam a sorsom a tiétektől. Paradox, mi?
Hiszen én először épp azért használtam, mert ti mind meghaltatok körülöttem.
Csakhogy ez kitépett engem a saját időmből, ezzel egyszerre teremtettem és
semmisítettem meg az esélyt, hogy mindannyian együtt szabaduljunk ki ebből a
rémálomból, hiszen minden egyes újraindítás elvett egy évet az életemből. De
próbálkoztam, elkeseredetten, újra meg újra meg újra, hátha egyszer mégis
sikerül.
A naplót a könyvtárban találtam, mikor először ölt meg téged a szemem láttára.
A borítójába egy órát foglaltak, és szinte hallottam, ahogy hív: gyere,
velem megmentheted az életét, én vissza tudok csinálni mindent. A nevemet
kérte és a véremet, hogy minden egyes újraindításért adjak neki egy évet az
életemből. Habozás nélkül belementem, mert ha megmenthetlek, semmi más nem
számít. Kész vagyok érted akármit odaadni. Toll híján a véremmel írtam a nevem
az első üres oldalra. A napló beitta a betűket, és kirajzolta a varázsigét a
véremből.
Esküdni mernék, hogy az Üres nevetett, mikor kimondtam.
RESTART
Amire túl későn jöttem rá, az az, hogy nem a
még leélhető éveim számát csökkentem, hanem a már meglévőket: minden
újraindítás egy évvel fiatalabbá tesz. A testem nem változik, de a korlátaim
igen. Mostanra egy csecsemő ereje maradt a testemben, egy olyan gyermeké, aki
még csak most tanul járni. Én most kezdek képtelen lenni erre az egyszerű
dologra, gyenge vagyok, alig vonszolom magam.
Tizennyolcszor indítottam újra a hajszát. Tizennyolcszor utaztam vissza az
időben. Most itt vagyok a pincében, kiterítve fekszetek körülöttem, mint valami
bizarr üzenet, amit az Üres hagyott nekem, és én kétségbeesetten körmölök a
naplóba. Még élünk; még mind élünk, de már nem sokáig. Mind úszunk, fulladozunk
nyolc ember kiontott vérében. Egyedül az enyém nem folyik. Gúnyolódik velem,
kényszerít, hogy nézzem végig: nézzek végig még nyolc halált, sorrendben a
száztizenhatodiktól a százhuszonharmadikig. És én végig is nézem, ahogy
kiszenvedtek, egyik a másik után. Nem tehetek mást. Be kell fejeznem ezt a
levelet neked, mielőtt újrakezdeném.
Úgyhogy nem is húzom tovább az időt, nem teszek több véráldozatot ebbe a
naplóba, hogy értelmetlenül próbáljalak megmenteni titeket. Nem, ezúttal máshol
teszek véráldozatot. És nagyobbat, mert a százhuszonnegyedik lesz az utolsó
halál, és az az enyém lesz. A tizenkilencedik lesz az utolsó restart, ugyanúgy,
ahogy a tizenkilencedik lett az utolsó születésnapom.
Mikor most, utoljára visszamegyek az időben,
egyenesen az Üreshez megyek, feladom magam, megvédelek titeket, az életem árán
kiváltom a lehetőségeteket, hogy kiszálljatok. Hazamehettek a családotokhoz, a
barátaitokhoz, te újra láthatod a kis barátnőnket, akit viccből a közös
kislányunknak hívunk, hallhatod a nevetését és a tündéri bazmegezését. Ebben a
pillanatban bármit megadnék, hogy megint együtt lehessünk úgy, ahogy azon a
régi képen, hárman, gondtalanul nevetve.
Rád hagyom ezt a naplót, vele az emlékezés terhét. Cipeld magaddal, ha bírod,
vagy dobd el, ahogy én is eldobtam, mikor már nem bírtam el. Vidd el innen,
hogy több társaságot ne téphessen szét. Fogd a többieket, és menjetek innen,
vissza se nézzetek, és lehetőleg azt is felejtsétek el, hogy ismertetek. Ha
felfalt engem, nem megy majd utánatok.
Miközben olvasol, hallod a hangom? Hallod, ahogy a nevedet sikoltom valahol a
távolban? Ha hallod, már biztos, hogy megmenekültetek. Nyitva az ajtó.
Hazamehettek. Ha a halálsikolyomat hallod, ahogy az utolsó kétségbeesésemben
téged szólongatlak, akkor ti szabadok vagytok. Hát így szeretlek én téged. Így
tudlak szeretni téged.
Most megvágom az ujjam, vért cseppentek a lapra, és kimondom a varázsigét, ami
az őrületbe kergetett.
Talán egyszer, egy másik életben nekünk is jut majd egy hepiend.
RESTART
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése