April Fools

Mindenkinek könnyebb volt így, szóval felvettél egy parókát, kisminkelted magad, és mosolyogtál, mintha minden rendben lenne. Ez volt a te áprilisi tréfád.

Ebben az évben mindenki bedőlt neked.

Egy egyszerű gégegyulladásnak indult. Aztán kettőnek, háromnak, végül négynek egyetlen tél alatt. A háziorvos először igazolást írt, aztán immunerősítőket, végül pedig teljes MRI-t. Persze minden tömve van, csak másfél hónappal későbbre kapsz időpontot.

A vizsgálatod napján már kellemes meleg van, csak a már-már állandó kiegészítőddé vált sáladat kötöd a nyakadba. Tíz órára várnak a kórházba, szóval a délelőtti óráidra biztosan keresztet vethetsz. Optimista módon a délutániakra magaddal viszed a felszerelést. Ismered magad, úgyse fogsz várakozás közben tanulni, de bemennél, miután elengedtek egy újabb paksaméta receptfelírással. Mert más úgyse lesz. Ebben egészen biztos vagy.

Persze, csúszás van. Orvosi rendelőben mindig csúszás van. Ha baleset történt, arról az embernek nincs másfél hónapra előre beutalója, ez van, ez ellen nem lehet tenni. Fogalmad sincs, mennyit kell várnod, úgyhogy előveszed az újságot, amit a metrólejáratnál nyomtak a kezedbe, és sudokuzni kezdesz.

A kismutató már a tizenkettes felé halad feltartóztathatatlanul, mire te végre-valahára meghallod a neved. Az újságot visszagyűröd a táskádba, öt másodpercen belül benn is vagy a rendelőben, de a doktor úr így is csóválja a fejét, hogy mi tartott eddig. Na, mondja, ülj le, és vedd le azt a sálat. Gyerünk már, ne szégyenkezz, ez csak egy nyak, mindenkinek van. De rondán be van dagadva az a nyirokcsomód, majd arra is felír valamit. Asztmás vagy? Nem, felelsz, gyerekként az voltál, de kinőtted.

Gégetükrözést csinál, baromi kellemetlenül érzed magad, de ha ez kell, hát ez kell. Hoppá, itt mintha lenne valami furcsa, de te ne aggódj, valószínűleg minden rendben. Menj ki nyugodtan, a sálat itt ne hagyd, egy emelettel feljebb lesz az MRI, aztán még egy jó félóra lesz pluszba, mire elkészül a zárójelentésed. Nem izgulsz, a negyediken tett gyors látogatás után sem, kicsit gyenge a légzőrendszered, de ez minden. Eszedbe jut, hogy nem kávéztál reggel, elindulsz hát a földszintre, láttál ott egy automatát, mikor bejöttél.

Áh, meg is van, lássuk csak, mit is szeretnél? Amíg aprót keresgélsz a zsebeidben, olvasgatod a feliratokat, csokis kapucsínó, ez jó lesz, úgyse lesz semmi íze, de legalább hadd reménykedj egy kicsit, azt csak szabad, hogy mégis. A masina sípolva jelez, hogy elkészült az italod, elveszed az alján lévő csepptálcáról, és elindulsz kifelé, hogy egy padon ülve fogyaszd el. Egek, hát ennek tényleg semmi íze, de legalább a nyelvedet megégetted vele, egészen a füledig kisugárzik a fájdalom, ahogy lenyeled. Na sebaj.

Előveszed a telefonodat, szeretetteljesen végigsimítasz a képernyőn, mikor megjelenik a háttérképed. Ahogy nézed, tudatosul benned, hogy április elseje van. Nevetsz egyet magadban, és küldesz egy vicces gifet a legjobb barátodnak. Nem sejt semmit, de így egyszerűbb neki, majd mondod neki, ha baj van, fölösleges lenne aggódnia. Édesanyád is írt, kérdezi, hogy vagy. Pötyögni kezdesz, hogy még várod a zárójelentést, de úgy tűnik, minden rendben. Nemhogy ő, még te sem tudod, hogy semmi, semmi, semmi nincs rendben.

Összegyűröd a poharat, és lassan, komótosan visszamászol a harmadikra, folyosó bal oldala, gégészet. Az épp kilépő asszisztens láthatóan felismer, egyazon lendülettel be is szól az orvosnak, hogy visszajöttél. Nem is váratnak, sorszámot se kell tépned, a te neved a következő.

Hát nézd, ez további kivizsgálást igényel. Mert ezekkel az adatokkal ez simán lehet egy gégerák, az a dudor a nyakadon se épp jó jel. Persze, esélyes, hogy nem az, de daganatnak daganat, továbbadták a főorvosnak, szóval maradnod kéne. Az asszisztensnő ebben a pillanatban nyikkan fel, és csak integet, hogy az orvos nézze meg, ami a központi rendszerből érkezett. Mindketten próbálnak nyugtatóan beszélni, de te sem vagy hülye, az arckifejezésük elárulja őket. Nagy baj van.

Szinte fel se fogod, mit hallottál. Reflexből tagadsz; rákja az édes-bús romantikus regények hőseinek van, meg időseknek, meg úgy en bloc másnak. Másnak, bárkinek, neked aztán biztosan nem. Tévednek. Biztosan tévednek. Muszáj tévedniük.

 ~*~

Majdnem egy éve, gondolod magadban keserűen. Belenézel a csöppnyi tükörbe a kórterem csöppnyi mosdójában. Megborzongsz a látványtól, nem is ismered, akit látsz. Te vagy egyáltalán?  Sokat sportoltál, sokáig, de az izmaid mára elsorvadtak a semmittevéstől, most már nem is hasonlítasz arra az énedre, a bordáid és a csigolyáid szinte átszúrják a bőröd. A hajad kihullott, a szemöldököd megfakult, a bőröd áttetszővé sápadt. Köszönőviszonyban se vagy azzal a valakivel, aki egy évvel ezelőtt, ironikus módon április elsején belépett a kórházba, sállal a nyakán, bizakodó mosollyal az arcán. Most itt rohadsz a lábadozón, oxigénvezetékkel az orrodban, infúziók nyomával a karodban, egy szál kórházi hálóingben, beesett arccal. Se izmok, se sál, se mosoly. Még a fény is elillant a szemedből.

Egy hónapja élsz a kórházban. Kemoterápia, sugárkezelés, műtét, újabb sugár, másik műtét. Néha már-már azt kívánod, bár ne is kéne ez a sok vacak, annyival egyszerűbb lenne meghalni. Beszélni még tudsz; köhögni köhögsz, igen, de már úgyis megszoktad azt a szűnni soha nem akaró ingert, azt az állandó kaparást a torkodban.

Az orvos derűlátó, pozitívan nyilatkozik a leleteidről. Azt mondja, hogy bár meggyógyítani nem tud, van esélyed rá, hogy hosszú, és nagyjából normális életed legyen. Ráhagyod, mert mi mást tehetnél, elvégre ő az orvos, ő tudja, de el nem hiszed. Valamiben hinni kell, ezt sokan mondták már neked, szem előtt is tartottad. Azóta megváltoztak a körülmények. A tény tény maradt, de csak nekik, neked nem. Te már nem hiszel.

Komótosan rámolod össze a dolgaidat. Rápillantasz a telefonodra: a régi háttérképed helyén most egy delfin van, semmit és senkit nem bírtál látni, ami és aki emlékeztethetett arra, amid volt és elveszett, még egy cuki, szőrös kisállatot sem. Mostanra már többé-kevésbé hozzászoktál a gondolathoz, hogy egészséges emberekkel leszel körülvéve. A családod hiányzott, de a barátaidat kénytelen voltál átértékelni. Nem kerestek, egyik se a háromból, akiket a legjobb barátaidnak tartottál: amint megtudták, hogy kórházban vagy, elfordultak tőled, mint a leprástól, mint az árulótól. Mintha legalábbis tehetnél róla, hogy daganat nőtt a torkodban. Mintha szándékosan nekik akartál volna ártani. Ketten maradtak melletted: egy iskolatársnőd, aki kettővel jár alád, és néha rajzol a te ötleteidből, meg egy fiú, akivel egy táncos buliban találkoztatok. Ők se tudnak mit kezdeni a helyzeteddel, de azt megértik, hogy nem róluk szól. Furcsa, régebben nem pont ők jutottak először eszedbe, ha a nagybetűs Barátságra gondoltál. Nagyon sokat jelentenek neked, főleg, ahogy a lány néha kifordult a saját beszélgetéseiből, mikor meglátott a folyosón, csak azért, hogy megöleljen. Persze – ez akkor volt, mikor még bejártál az óráidra.

Felugrik egy értesítés, édesanyádtól, hogy megérkezett a postára a parókát rejtő csomagod, már át is vette, és tíz perc múlva a kórháznál lesz. A pakolással készen vagy, már csak ellenőrized a szobát, hogy nem hagysz-e ott valamit. Nem. Csak az ágyra készített civil ruha nincs a bőröndödben, meg a fésűd. Mindkettő szándékos. Az öltözéshez most fogsz hozzákezdeni, de a fésűt itt hagyod: a parókához nem lesz jó, saját hajad nincs, nem is lesz, nem érdemes tartogatni. A kislánynak, akit melléd hoztak be, még van, bár nagyon rövid. Hallottad, szívszaggatóan zokogott, mikor a kezelés miatt le kellett vágnia. A hajkeféjét hazavitte az anyukája az első sugár után. Ez ugyan csak egy fésű, de fából van, strapabíró, még sokáig tudja majd használni az új, rövid frizurájához is, ha akarja. Neked úgyse fog többé kelleni, de ő akár még örülhet is, itt hagyod neki, ajándék.

Elkezded kioldani a hálóing madzagjait, és magadra szenveded a ruháidat. Lötyögnek rajtad, a derékszíjat két-három lyukkal beljebb kell húznod, mint ahol ki van kopva, hogy a csípődön tartsa a nadrágot, a pulóverre akár csomót is köthetnél. Egyedül a bakancsod nem akar leesni rólad, de meg kell hagyni, rettenet furcsán mutat a ceruzavékony lábszáraddal, inkább ráhúzod a nadrágszárat. Felveszed a táskád, elköszönsz a nővértől, és beszállsz a liftbe. Nem lépcsőzöl, ezekkel a lábakkal nem; a végén még összerogynának alattad.

 

~*~

Édesanyád köti az ebet a karóhoz, hogy nem kellene bemenned az iskolába, de te ragaszkodsz hozzá. Neked nem érv, hogy „mindenki megértené”. Eldöntötted: úgy fogsz élni, mintha minden nap az utolsó lenne, így ajándéknak tekintesz majd minden újat, és nem bánsz meg semmit.

Így hát aztán a hétfő reggel hét óra már a fürdőszobában talál. A parókát már a hazajöveteledkor kicsomagoltad, muszáj volt megnézned, hogy áll: fekete, félhosszú, amilyet mindig is akartál, teljesen olyan, mintha egy ügyes kezű fodrász változtatott volna át. Sminkelsz is: kifested a szemöldököd, hogy ne tűnjön fel, milyen színehagyott, és elemeled édesanyád alapozóját, hogy a sápadtságot, a soványságot elrejtsd.

Így, full sminkben, az új, apró ruháidban, egy kávét rejtő termosszal a kezedben, tankönyvekkel megpakolt táskával a válladon nekivágsz a városnak. A metróba nem mész le, hiába gyorsabb: még mindig félsz, hogy a lábaid nem bírnának el, és a buszon így reggel mindig akad ülőhely. A pályaudvarnál felszáll a barátnőd is, elsőre meg se ismer, mikor ráköszönsz, hozzászokott a kopasz fejedhez, amit a videóhívásban meg látogatáskor látott. Lelkendezik, milyen jól áll, és ez nagyon jólesik neked. Engeded neki, hogy megsimítsa, közben elmondod, hogy egy thai lány levágott haját kaptad meg, több közvetítőn át. Az ázsiai hajért kevesebbet kellett fizetni, és neked jobban is tetszik, mint az európai, hogy ilyen erős szálú és fényes.

A reggeli kavalkádban egymásba kapaszkodtok, nehogy egyikőtök fent maradjon a buszon. Ahogy sétáltok az iskola felé, úgy botlotok egyre több és több ismerős arcba, a barátnődnek köszönnek, téged senki nem ismer fel. Nem is igazán bánod, nincs kedved magyarázkodni a kinézeteddel kapcsolatban.

Maga a barátnőd kérdez rá, hogy mit keresel itt. Hosszan elgondolkodsz a válaszon, és végül annyit mondasz: mindenkinek könnyebb így.

Szemmel láthatóan nem teljesen érti, majd a homlokára csap: április bolondja! Értetlenül nézel rá, mire ő is értetlenül néz vissza, eszedbe se jutott, hogy április elseje van? Rázod a fejed, de már nevetsz, így még jobb. Ha ráfogod, hogy elnyújtott áprilisi tréfa, senki se fog kérdezősködni a parókáról, meg a többi. A fogyást persze nem rejtheted, de ha sikerül titkolni, mennyi rengeteg izmot vesztettél, az se lesz gyanús. Tanultál az állítólagos barátaid leckéjéből: ha azt hiszik, baj van, mindenki menekül, mert számukra az a könnyebbik út. Nekik könnyebb hátrahagyni téged megfulladni a mocsárban, mint megpróbálni kihúzni, kockáztatva, hogy sárosak lesznek.

A barátnőd megkérdezi, mi lesz az első órád, de már válaszol is magának, biosz, ugye? Bólintasz; neki meg nyelvtan. A biológiatermek és szertárak az elsőn vannak: összeölelkeztek a lépcsőfordulóban, ő továbbmegy a másodikra, te a hármas laborba indulsz. A tanárnő már benn van, alacsony, korosodó hölgy, szinte végtelen tudással; mosolyogva üdvözöl, megkérdezi, hogy te vagy-e az új tanárjelöltje. Nemet felelsz, bemutatkozol – döbbenten néz rád, így már megismerni látszik, de alig-alig hisz a szemének, még a szemüvegét is az orrára biggyeszti. Mosolyogsz, mintha minden rendben lenne, miközben a helyedre ülsz.

Az osztálytársaid megdöbbennek. Néhányan beszólnak a hajadra, vagyis a thai lány hajára a te fejeden, megkérdezik, ki fuserált el ennyire, mások szerint jól áll, ők megdicsérik. Egy lány, akit régebben a barátodnak tartottál, egy pillanat alatt végigmér, azzal a lendülettel át is ölel, ne haragudj, nem tudta. Persze pontosan tudod, mire gondol, pár éve kórházba került az anorexiájával, azt gondolja, veled is ez a helyzet. Gondolja csak. A halálos betegségben igaza van, és már az is tiszta, hányadán álltok. Legalább nem kérdezősködik. Neked így is jó.

Az osztályfőnöknek írtál e-mailt, küldtél fényképet, hogy ne tegye szóvá, ahogy kinézel. Válaszolt, hogy rendben, örül, hogy visszatérsz, és jól áll ez a frizura. Ahogy besétál órát tartani, ugyanúgy néz rád, mint addig, nem bámul, nem is kérdez. Örülsz neki. Kicsengetés után félrehív, hogy ha bármiben segítségre van szükséged, szólj nyugodtan. Nem tudod eldönteni, hogy ezt vajon a hiányzásod, vagy az elvesztett kilóid miatt mondja, de inkább nem is kérdezel rá. Témát váltasz, a táskádba nyúlsz: írtál pár verset a kezelésed alatt, szeretnéd, ha vetne rájuk egy pillantást. Erre már elmosolyodik, na végre, ez már inkább vall rád, hogy hasznosan ütöd el az időt, mindenképp foglalkozik majd velük, szerdán meg is tudnátok beszélni, ha nincs hetedik órád. Bólintasz. A hetedik lyukas a faktod előtt.

Nem bírod a terhelést, a nyolc órát elsőre, a negyedik után hazamész, az ötödik amúgy is tesi lenne. Dél van, ebédidő, de te nem vagy éhes, a gyógyszereid elveszik az étvágyat. Páran marihuánát szívnak emiatt, mert az meg épp ellenkezőleg, pont, hogy meghozza. Neked is megfordult már a fejedben, hogy kipróbáld, de elvetetted: ha valami, hát a cigaretta biztosan tudna ártani még annak a roncsnak is, amit te a légzőrendszerednek hazudsz. Inkább maradsz az idézőjelesen egészséges életmódnál.

Gyalog indulsz el a pályaudvar felé, régebben is gyakran csináltad, ha nem volt kedved buszra várni, most épp elég, hogy formába hozd a lábaidat. Elsőre jobb, ha csak kicsit terheled őket.

 

~*~

Telnek-múlnak a napok. Lassan feltöltődsz élettel, sokat sétálsz, és egyre több verset írsz. Az ofőd szerint nagyon jók lettek, amiket a kórházban írtál, dagad a kebled a büszkeségtől, csak úgy ömlenek belőled a szavak, szinte magukat formálva versekké.

Április végén újra rendeznek táncos bulit, társastánc és bachata is lesz, a két kedvenc műfajod, a másik két teremben pedig salsa és kizomba. Az utóbbi sose vonzott, de elhatározod, hogy az előbbit most kipróbálod, rácsörögsz a táncos barátodra is, hogy menjetek együtt. Odavan az ötletért. Még úgy is, hogy figyelmezteted, hogy valószínűleg nem sokáig bírod majd, de alig bírsz magaddal a várakozás izgalmában.

Egyik nap, hazafelé menet, hirtelen ötlettől vezérelve bemész az útba eső művészellátóba, és veszel egy csomag famentes rajzlapot, A/3-as méretben. Festhetnéked van. Tehetséged nincs hozzá, te is jól tudod, de eszedbe jutott a Fuckin’ Perfect című Pink-szám klipje. Olyan felszabadultnak tűnt az a lány, és hirtelen te is érezted az ujjaidban a bizsergést, hogy ecsetet ragadj, és olyan széles mozdulatokkal fess, mint ő. Érzed, hogy jólesne.

Otthon lenyúlod édesanyád whiteboard-ját, amit a magánóráin használ. Két apró mágnessel rögzíted a papírt, hogy ne csússzon el, a fejeden a headset, a palettára már kinyomtál egy kis festéket. Folyamatos lejátszásra teszed azt a Kibaszottul Tökéletes számot, és beindítod a kamerát is. Csak látni akarod, hogy festesz, kétféle értelemben is.

 

Az eredmény meglepő. Szinte észre se vetted, és már másfél órája alkotsz egyetlen kusza, rendezetlenül rendes, ocsmányul gyönyörű színkavalkádot. Az zökkent ki, hogy a Bluetooth fülesed lemerül, de a géped is jelez már, hogy fogytán a tárhelye. A képernyő tükröződik, látod, hogy festékes az arcod, a kezed, a trikód, még a kulcscsontod is. És nem bánod. Nem bánod, mert sosem látott, soha meg nem fogalmazott érzések szabadultak ki belőled, ömlöttek rá a papírra festék formájában. A videót kitörlöd, mert nincs értelme megtartani, de a festményed marad. Kezded érteni, miről hablatyolt a művtöri-tanár, mikor arról beszélt, hogy minden festményben, szoborban és dalban benne van az alkotó lelkének egy darabkája. Úgy érzed, kevesebb lennél, ha kidobnád. Inkább tollat ragadsz, és a bal felső sarokban szignózod, mert mindig mindenki a jobb alsóba írja a nevét.

Ez még a versírásnál is jobban kielégíti a lelked. Egy idő után rászoksz, hogy kombináld a kettőt: szavalni kezded a verseidet, és közben festesz, persze csak érzelemből. Nem illusztrációt csinálsz, hanem terápiát. Absztrakt, formátlan, néha egyenest groteszk kavalkádokat.

És táncolsz is. Párod nincs, de már nem is vágysz rá, nincs szükséged még valakire, aki elborzadva néz rád, arra meg aztán végképp nem, hogy valaki szánalomból álljon össze veled. Végigturnézzátok a város összes táncos partihelyét a barátoddal, és csak alkalmi partnereid vannak, fiúk-lányok vegyesen, néha egy ital a bárpultnál, még egy forduló, de aztán au revoir.

 

Várlak/ha majd húsz év múlva látlak/lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak/mint április elején…

Keringőnek indult, de valami lassúféle lett belőle. Nincs ellenedre, habár azt se igazán tudod, fiú-e vagy lány az illető, akit a karodban tartasz. Alkat és ruha alapján akármelyik lehet, a lábán ugyan férficipő van, de táncos lévén ez nem jelent semmit, rengeteg lány van, aki nem szeret latinos szandálban bulizni. A haja rövid, az arca androgén, a nevét meg nem hallottad a zenétől. A szám végén megforgatod, és felajánlasz neki egy italt. Igent mond, azzal a feltétellel, hogy ő fizet, te pedig mesélsz magadról.

Már majdnem kinn vagytok a tánctérről, mikor meghallod a szomszédos teremből kiszűrődő zenét. Megragadod a kezét, tud bachatázni? Meghökkenten bólint, hát igen, egy kicsit, a tánciskolában átment a kezdőn, jól ki lehet élni benne a felgyülemlett szexuális frusztrációt, és vihog. Magaddal húzod a parkettre, az ajkaid némán formálják a dalszöveget, miközben a testetek összesimul és a lábatok ütemre dobban. Kérlek, kérlek, soha-soha ne gondold, hogy kevesebb vagy számomra a kibaszott tökéletesnél…

Nem hagyják, hogy Pink végigénekelje a dalt, könyörtelenül lekeverik. Az új szám egyikőtöknek sem tetszik, szóval egymásba karoltok, most nyugodtan megejthetitek azt az italt. Ahogy kiértek a folyosó csendesebb részére, és már nem kell ordítani, hogy halljátok egymást, a partnered végigsimít a karodon, és szexinek nevez. A bárpultnál kikéri az italokat, két koktélt, persze egyiket se ismered, fizet, majd megkér, hogy várd meg, amíg elszalad mosdóba.

Pár perc után már kezded ráncolni a homlokod, faképnél hagyott volna? Felveszed a poharat, és elindulsz a mosdók felé. Szinte belerohansz, ahogy befordulsz a sarkon, nagyban flörtöl épp a barátoddal, akivel – mint mindig – ezen az estén is érkeztél. Nem csinálsz jelenetet, mert nem éri meg, elvégre csak táncoltatok, meg amúgy se ő lenne az első, aki magadra hagy. Különben is, azt ígérted magadnak, hogy semmit nem fogsz megbánni, gondoskodsz róla, hogy ne is legyen mit.

Értő fülekre vágysz, felhívod a barátnődet. Álmosan szól bele, de rögtön felélénkül, ahogy hallja a hangod. Belenevetsz a telefonba, képzelje csak, mi történt, majdnem felszedtél valakit, akiről azt se tudtad eldönteni, fiú-e vagy lány, csak aztán jobb társasága akadt! Nem vagy már szomjas, kérdezi, igaz? Rázod a fejed, hosszú másodpercekbe telik, mire rájössz, hogy nem látja. Hívod, hogy legközelebb ő is tartson veletek, megtanítod csacsacsázni. Nem tudod, hogy azért mond-e igent, mert tényleg jönne, vagy azért, hogy végre leszállj a témáról, és elmehessen aludni, de nem is firtatod. Annál is inkább, mert hirtelen köhögni, mit köhögni, egyenest fulladozni kezdesz, ő pedig halálra rémül a vonal túlsó végén, majd rád csapja a telefont, hogy mentőt hívjon neked.

A lélegeztetőgépre kötve három dolog jár a fejedben. Az egyik, hogy micsoda egy mázlista vagy, hogy ez a leányzó a barátod. A másik, hogy a kabátod ott maradt a ruhatárban; már jócskán beköszöntött a tél, zsír sincsen rajtad, ami melegíthetne, szóval meg fogsz fagyni hazafelé. A harmadik, hogy kicsit talán túl jól sikerült az áprilisi tréfád. Annyira, hogy már te magad is majdnem elhitted, hogy minden rendben.

 

~*~

A tavasz újra a kórházban talál, minden addiginál rosszabb állapotban. Már alig-alig tudsz beszélni, arra sincs már erőd vagy akaratod, hogy a sminkkel és a parókával bajlódj. Kopasz vagy, sápadt, sovány és nyomorult. Nem szívesen ismered be, az orvosok is kerülik a témát, de a betegség legyőzött, haldokolsz, napjaid vannak hátra. Senki se érti, hogy romolhatott meg ennyire az állapotod, ráadásul ilyen hirtelen. Talán szólnod kéne a nem-éppen-otthonülő életmódodról, de nem szólsz, amíg nem kérdezik. És nem kérdezik.

Nem akarsz április előtt meghalni. Rúzsa Magdit hallgatsz: várlak, s ha majd húsz év múlva látlak, lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak, mint április elején, ugyanazt a dalt, mint azon a bulin, ahonnan elvitt a mentő, mindig újra meg újra.

Imádod az áprilist, a betegséged kiderülése sem tudta meggyűlöltetni veled. A családodon kívül csak a barátnődnek mondtad el, mi a helyzet pontosan. Gyakran jár hozzád, és sokszor hoz virágot, mint a nyálas amerikai filmekben, amiket úgy szerettetek együtt nézni. Te múlt időben beszélsz erről, de ő jelenben; ő még bízik, ő még remél, ő még hisz. De te nem. A te hited két évvel ezelőtt odalett, és most, amikor farkasszemet nézel a halállal, és nagyon kéne, hiába keresed.

Április elsején hoz neked egy plüssbohócot, ő maga is piros szivacsorrt visel. Rád nevet, te visszanevetsz, átölelitek, megpusziljátok egymást. Hihetetlen, minden egyes nap, mikor látod, még egy kicsivel jobban örülsz neki, mint legutóbb. Leveszi és a te orrodra nyomja a piros gömböcöt, megint nevetsz, és ez jó; a nevetés a legjobb gyógyszer. Kár, hogy rajtad nem segíthet ez sem.

Odahúz egy széket, leül melléd. Egy ideig csendben bámultok magatok elé, az előző év április elsejére gondolva, de aztán kifakad. Mire volt jó ez az egész színjáték, kérdezi, miért érte ez meg neked? Előadtad, hogy jól vagy, csak lefogytál, hogy minden rendben. Mindenki megkajálta, csak ő nem, őt nem tudtad átvágni. Beavattad, igen, de csak utólag, eleinte őt is etetted, hogy minden oké veled! Mondd meg, áruld el neki, neked ebben mi volt a jó?

Nem felelsz. Hosszú percekig. A legrosszabb az, hogy nincs vád a hangjában, csak értetlenség. Ő tényleg nem tudja mire vélni, miért tetted, amit tettél, miért úgy, ahogy tetted. Valószínűleg azért, mert ő még hisz. Hogy miben, azt nem tudod, de valamiben még hisz. Valamiben hinni kell, neki is, hogy könnyebb legyen. Mindenki azt akarja, hogy könnyebb legyen.

Végül csöndesen szólalsz meg, na persze, máshogy nem is nagyon tudsz, de az állapotodhoz képest meglepően összeszedett vagy. Egy évvel ezelőtt ígéretet tettél önmagadnak, hogy nem fogsz semmit se megbánni, úgyhogy most teszel róla, hogy tényleg így is legyen.

Mindenkinek könnyebb volt így, mondod. Tudja, szerinted az emberek nem gonoszok, és nem is jók, egyszerűen csak… emberek. Bármelyik irányba el tudnak törni, ezért féltik magukat; ezért ha elválik egymástól a könnyű út és a helyes út, inkább a könnyűt választják. Megadtad nekik a lehetőséget a könnyű útra, hadd csukják be a szemüket. Nem kellett feltétlenül tudomást venniük róla, hogy bajod van. Nekik egyszerűbb volt így. Ő a kivétel, mert ő… ő egyszerűen csak kibaszottul tökéletes barát.

A hangja karcos – mintha nem is ő lenne, mintha évek óta nem szólalt volna már meg, de te azért tudod, hogy csak a sírást próbálja nyelni, mindenfajta siker nélkül –, mi volt ez az egész?

Csak egy túlnyújtott áprilisi tréfa.

Visszanyomod az ő orrára a piros szivacsot: éles kontrasztot alkot az arcán csorgó krokodilkönnyekkel. Még élesebbet, mint a sűrűn pislogó szeme a tieddel, amiben két pillantás között a maradék fény is kialszik.