Szapphó szerelme

Egy ábrándos műkorcsolyázó, egy elérhetetlen példakép, egy reménytelen szerelem, egy világverseny és némi alkohol. Mert nem juthat mindenkinek egy tündérmese – de néha talán nincs is rá igazán szükség. 

Ő itt Satoko Miyahara, a 2015-ös NHK Cup gáláján. 
A történethez nincs köze, de a ruha és az előadás hangulata olyasmi, mint amit ide képzeltem.

Mély levegőt veszek, ahogy kicipzárazom és lecsúsztatom a karjaimról a delegációs pulóvert. A ruhám vékony, leginkább egy övvel megkötött, sárgásfehér lepedőre emlékeztet, izgalmasan hullámzik a hűtőberendezés keltette finom szellőben. Az előttem lévő még fenn van a pályán, de tudom, hogy már kezdhetem az üdvözlő kört, dobhatok néhány gyors irány- vagy lábváltást, mielőtt bemutatom a programom.

A hangosbemondó szólít, bemondja a nevem, a képviselt országom, az életkorom, és végül a zeném címét is. Antik Líra Gyűjtemény: Szapphó szerelme.

Egy bonyolult dupla a nyitó ugrásom, amire Ő tanított meg. Sose rontom el, mióta akkor egy hónapig velem edzett, ösztönösen megtalálom, melyik a jó él. Utána egy tripla jön majd.

Elcsitítom a gondolataim, a lelki szemeim előtt megjelenik egy virágzó völgy és egy csobogó patak, a vizében bokáig egy hófehér ruhás lány. Aphrodité az, nem mutatkozik be, de tudom, pedig nem is olyan, mint a szobrokon és festményeken. Az Ő arcát viseli. Hozzá beszélek minden egyes apró mozdulatommal, ahogy elkezdem a kűrt.

„Azt mondtad, hogy akkor tudom majd szépen korcsolyázni ezt a programot, ha megtapasztalom a kiegyensúlyozott, harmonikus párkapcsolatot, mert akkor érteni fogom, mire vágyik Szapphó. De az én alapom mégis más, hűbb az eredetihez. Az én alapom az viszonzatlan, eltitkolt, szívszorító, ártatlan, tapasztalatlan első szerelem, amit irántad érzek.

Az én szeretetem nem ismeri a testiséget.

Ezt egy filmben hallottam, de annyira illik rád is! Ahogy arra gondolok, amit mondtál, mikor mindent bevallottam; hogy nem vonzódsz hozzám, mert sose néztél rám nőként… Ezt akartad mondani akkor, most már értem!

Tudom, hogy a történetben én csak a leszboszi királylány vagyok, te pedig az én Aphroditém, akit tűzön-vízen át szerethetek, mégse lesz soha az enyém, de mindig is többre vágytam belőled. Azt akartam, hogy ne Aphrodité, még csak ne is Minden Táncosok Sztárja, hanem egyszerűen Te legyél. Legyél barátnő, edzőtárs, mentor, bálvány, szövetséges és szívfacsaróan tiszta, eltitkolt első szerelem. Az összes egyszerre.

Akartam az egész lényedet, akartalak úgy, ahogy voltál, tökéletlenül tökéletesen is.

De most, ahogy versenyen is jégre léptem a programoddal, megértettem, hogy bár ezzel nem voltam egyedül, ez nem helyes. Nem akarhatlak kisajátítani. Te vagy a korcsolyázók naprendszerének közepe, a Napot pedig senki nem akarhatja magának, igaz?

Az embereket vonzza, mikor valamit szívvel-lélekkel csinálsz, közel akarnak lenni a tűzhöz, ami a szívedben lángol, a fényhez, ami sugárzik belőled. Ha eredményes vagy, akarnak egy szeletet a sikertortádból. Aztán rájönnek, ahogy én is rájöttem, hogy ha választani kell, te a lángot választod. És akkor csalódottak, dühösek, összetörtek lesznek, de ez mégsem a te hibád. Akkor lenne az, ha bármikor, bárkinek is hazudtál volna a fontossági sorrendedről.

Bocsáss meg nekem, kérlek, amiért mikor felajánlottál egy koreográfiát, ezt kértem, azt, hogy a Szapphó szerelmét add nekem! Hányszor kérted, hogy ne emlegessem a szerelmemet? Azért bántott, mert te a testiségnél magasabb szinten szerettél engem, és én nem értettem.

De most már értem. Ezzel az előadással lezárom a soha be nem teljesült kapcsolatunkat. Mostantól újra barát és példakép leszel a számomra. Ígérem.

Köszönöm, hogy mellém álltál, amikor senki más nem. Köszönöm, hogy nem undorodtál tőlem, mikor bevallottam az érzéseim. Köszönök mindent.

Tudom, hogy látsz, tudom, hogy itt vagy. Mert itt vagy, még ha nem is versenyzel, ugye?

Most utoljára korcsolyázom neked, ez a program mindenen túl a búcsúról is szól. Te is tudod, tudom, érzem, hogy tudod. Egyszerűen tudnod kell.

Vajon neked is fáj? Fájt neked valaha is úgy, mint nekem? És… nekem mennyire fog fájni, ha vége lesz?

Megszűnök az utolsó ugrásom elrugaszkodásával, formálódni kezdek a jég fölött forogva, újjászületek az érkezésben. Már suhanok is a forgásba, befejezni a kűrt.

A végpózt már az új énem veszi fel.

Isten veled, én gyönyörű, elérhetetlen, csodálatos első szerelmem.

Au revoir, édes.

Au revoir, gyerekkor.” 

Meglátok egy zöld-arany sálas pingvint a jégre bedobált ajándékok közt. Ez szimbolikus ajándék, tudom, utalás Rá, mert ez a madár az Ő kabalája, az is lehet, hogy ő maga dobta be, azt üzenve, hogy mindig velem van lélekben. Olyan puhának néz ki, annyira szeretném felszedni és magammal vinni a lihegőbe! De nem tehetem, nem keveredhetek megint botrányba, pláne nem vele, jól tudom. A sajtó előtt ölelgetni azt a plüsst egyenlő lenne egy nyilvános coming outtal.

Hogy, hogy nem, a pingvin mégis a karjaimban köt ki: az egyik virágszedő kislány, egy aranyos, ázsiai csöppség egyenesen hozzám korcsolyázik vele, azt mondja, hogy mióta neki is van ilyenje, mindig egy tízessel több pontot kap, és azt szeretné, hogy most én nyerjek, úgyhogy tartsam meg.

Egyetlen szó nélkül ölelem magamhoz, érzem az apró, meleg kezecskéit a derekamon, a szememet pedig máris szurkálják az apró könnycseppek. Kapkodva veszem fel a pengevédőt, a delegációs melegítőm ott marad a palánkon, és már repülök is anyával a lihegőbe.

Egyéni rekord. Majdnem az Ő szintje.

Színtiszta első hely.

Mikor visszanézem a felvételt, a lassítások közben, egészen pontosan a nyitó kombinációnál megpillantok valamit a háttérben. Kivasalt hajjal, tapadós farmerban, blúzban, mellényben és combközépig érő, kigombolt kabátban Ő áll a palánknál, vagyis… éppen ez az, nem áll. Mikor a képernyői énem a kombináció második elemét kezdi, látom, hogy ugrik.

Már nem is magamat nézem, hanem őt, szerencsére a rögzített kamera felvételeit mutatják. Igaz, lelassítva, és emiatt csöppet komikusan, de minden látszik. Az Ő teste végig szinkronban mozgott az enyémmel és a zenével, velem együtt ugrott szárazon, a kabátja uszályként terült szét körülötte, és könnyezni kezdett, mikor hibátlanul bemutattam a kombinált forgást, amire ő készített fel. A program végén, ahogy meghajoltam, mielőtt még megkezdtem volna a tiszteletkörömet, ő elfordult, futni kezdett a jég másik kapuja felé, hogy ne akadjunk össze, tudta ő is, hogy ez a búcsú így volt tökéletes, és ha megpróbálnánk beszélni róla, azzal csak elrontanánk a dolgokat.

 

~*~

Este, a versenyt záró banketten táncolunk is együtt, szavak nélkül, csak mozdulatokkal beszélgetve. Formális keringőből csapunk át szenvedélyes tangóba, ahogy változik a zene. Én vagyok a magasabb, így én döntöm hátra őt, ő pedig egészen az álló spárgáig kiemeli a lábát egy pillanatra. A szívem eszeveszettül kalapál, ahogy az imént röppenő jobb lábával finoman végigsimít a lábszáramon, a bőrünket csak a két vékony nylonharisnya választja el.

Tudom, minek kéne következnie a táncban, az öcsém és a párja sokszor megmutatták, ha épp nem voltak ott egymásnak gyakorolni, behajlítom a térdem, mindkét kezemmel ráfogok a csípőjére, és mintha ugráshoz vennék lendületet, hirtelen emelem meg. Csak felet fordulok vele, de ő így is kacag, puszit nyom az arcomra, kacsint, és azt mondja, nem hitte volna, hogy ezt én is meg tudom csinálni. Aztán, mielőtt még válaszolhatnék (lajhársebességgel, mivel lesokkoltam attól, hogy megpuszilt), lekéri a koreográfusa, engem pedig elvisz egy fordulóra az öcsém.

Az új táncpartnerével Ő még inkább elengedi magát, a koreográfuslány emeléseket is bedob, és a tesóm is így tesz, mikor észreveszi, hogy a párosukat bámulom. Nevetek, és egyszer, mikor egyszerre vagyunk a levegőben, összepacsizunk Vele.

Később egymás mellé sodródunk egy asztalnál, és megkérdezi, hogy töltsön-e nekem is pezsgőt. Igent mondok, az ital vérvörös és kellemesen buborékos, alig érzem benne az alkoholt. Addigra már átszállingózott a szomszédos teremben bulizó táncosok egy része is, standard, latin, jazz, balett, minden szakág képviseltetve magát. Aranyosak és vidámak, puszikkal köszönnek nekünk, és illetlenül sokat kérdeznek a korcsolyázás veszélyeiről, miközben egyik poharat ürítik a másik után. Neki már az az egy pohárnyi is a fejébe száll, amit végigkoccintott mindenkivel, onnantól kezdve, hogy az kiürül, lazább, közvetlenebb… és basszus, a józan önmagánál is sokkalta elbűvölőbb.

Teljesen hiába volt minden, ami ma történt. Ő továbbra is lenyűgöző, én pedig továbbra sem állok készen arra, hogy elengedjem. Sírhatnék, amiért ilyen gyenge vagyok, de nem teszem. Igazából még örülök is annak, hogy így alakult, hogy nem szól örökre a búcsúnk. Gyerek vagyok még hozzá, bőven gyerek, de talán éppen ezért barátnők maradhatunk.

Egy enyhén szédelgő, ám ennek ellenére ezerrel tomboló unokatestvér-páros ráveszi a tulajt, hogy beüzemeljen egy erősítőt meg egy mikrofont. Ők ketten kezdik a karaokét, csúszkáló hangon, hamisan éneklik az Alejandrót, de sokan ordítják velük a szöveget, és osztatlan sikert aratnak, mikor táncolni kezdenek. Egyikük, aki versenytáncos, kicsit erotikusan mozog, a jazzbalerina unokatestvére pedig pattog, mint a nikkelbolha, és a szemem sarkából látom, ahogy az előbbi partnere a falat támasztva éppen számot vet az életével, hogy mégis mibe keveredett, amikor összekötötte magát ezzel a két nőszeméllyel.

Egy jégtáncos pasi is beszáll a Lady Gaga estbe a Paparazzival, és Őt keresi a tekintetével, kilométerekről süt az arcáról, hogy meg akarja fogni a kezét, átölelni a derekát, megcsókolni azokat a csókolnivaló, rózsaszín ajkait… tudja a jó ég, hogy mit még, ebbe bele se akarok gondolni. Ő hamarost elő is kerül, nevet a srác próbálkozásain, aki továbbra is énekli, hogy mennyire rajong érte, majd felé hajol a csókért…

Elfordulok, nem akarom látni, ahogy az én tündér példaképem meg az a nyomulós paraszt esetleg… így csak a csattanást hallom, majd azt, hogy Ő új számot kér. A haja röpköd, a teste hajlik, a lába csusszan az ütemre, amit csak akkor ismerek fel, mikor belekezd a szövegbe. Ő is Lady Gagát énekel, a hangja szokatlanul mély és karcos, közben valahogy mégis olyan tiszta, mint tánc közben a mozdulatai.

I want your love and I want your revenge, you and me could write a bad romance.

Mielőtt még rádöbbennék, mi történik, Ő megbotlik, elejti a mikrofont. Én állok hozzá a legközelebb, már ugrom is, pont a karomba esik. Olyan könnyű, még én is könnyedén felemelhetném. Sőt, meg is teszem, felviszem ezt a részeg tündért a szobámba, az ágyamba fektetem és állig betakarom, hátha a takaró megóvja minden rossztól, ami csak megeshet. Nem akarom, hogy bármi baja essék, ezért inkább ott maradok, vigyázok rá, ha bárki bántani akarná – csak a kihűlt, meggyalázott holttestemen keresztül. Mikor lefekszem mellé, motyog valami olyasmit, hogy nyugodtan visszamehetek, ő teljesen jól van. Némán megrázom a fejem, nem tudom, hogy érzékeli, vagy egyáltalán látja-e, de most nem is ez a lényeg.

Pontosan tudom, hogy teljesen nem fogom tudni elengedni, soha ebben az életben. Mert az első szerelmem mindig, mindörökké csakis ő. Mert ő egy emberi mágnes, nem érdekes, mennyire akarom magam mögött hagyni, úgyis visszahúz magához.

Jaj, szépségem… te elcseszett, tökéletes, csodás jégkirálynő… ugye velem maradsz örökre?

És ekkor, hirtelen felindulásból szájon csókolom. Talán abban reménykedem, hogy nem fog rá holnap reggel emlékezni, talán abban, hogy már alszik, de a lényeg az, hogy nem fogja felhánytorgatni soha, viszont megtudhatom, milyen érzés. Rettenetesen meglepődöm, mert visszacsókol, kíváncsian, mintha csak arról akarna meggyőződni, hogy tényleg van ott valami. A gyomromban mintha felrobbanna valami; Ő még így, részegen, melankolikusan, félig öntudatlanul is isteni teremtmény benyomását kelti. A csóknak pezsgő-, sajttorta- és marcipánlikőr-íze van, az ajka és a nyelve is puha, édes és forró, mint a friss palacsinta.

Képtelen vagyok lemondani róla, képtelen vagyok elszakadni tőle, képtelen vagyok arra is, hogy megtörjem ezt a pillanatot. Ő megteszi helyettem. Megszakítja a csókot, megszorítja a kezem, és annyit mond: do svidaniya.

És ekkor hirtelen rádöbbenek: mindvégig magánál volt. Emlékezni fog a csókra, talán neheztel is majd érte egy kicsit, de nem lesz sokáig mérges. Talán volt neki is reménytelen szerelme, amiről nem tudhatok. Talán azért csókolt vissza, hogy nekem szebb legyen, csak azért, mert ő egy ilyen rendes lány.

A vállára hajtom a fejem, és elsuttogom, amire rájöttem az előadásom közben. Meggyónok neki mindent, a forrófejű tinédzserlány összes bűnét, az értetlenségét, a szerelmét és végül a csókját is, elmondom, hogy most már értem, hogy most már mindent értek. Majd azt is, hogy ne haragudjon meg érte, de ő olyan nekem, mint neki a jég, úgy érzem, hogy sosem tudok majd igazán nélküle élni.

Ő csak hallgat, de tudom, hogy megérti.

~*~ 

Gőzöm sincs, hogy ezek után mi lesz. Valószínűleg azért, mert nem is lesz semmi. Összefutunk majd versenyeken, talán egyszer-kétszer nálam alszik, esetleg én nála, vagy akár elbeszélgetünk néha egy palacsinta fölött. Az is lehet, hogy csak rajzolunk pár iskolafigurát némán, egymás mellett a jégen. De bárhogy lesz is, nem akarom túlgondolni.

Akárki akármit mond, Minden Táncosok Sztárja, azaz Ő igenis szeretett engem.

És nekem csak ez számít.