Zöldcitrom

A halála letörölhetetlen pecsétként ült rajtunk; holtában is összekötött minket. Tudtuk, hogy az útjaink soha többé nem válhatnak el egymástól, csakhogy már nem a mindig mosolygó angyal tartotta egyben a csapatot – hanem a puszta bűntudat.

Vajon kinek a hibája volt? Azé, aki a kocsit vezette, és félrerántotta a kormányt? Az enyém, amiért sürgettem? A kocsitulajdonosé, amiért nem szólt, hogy enged a hátsó ajtó? Vagy talán a szarvasé, ami elénk ugrott az úton?

Azt hiszem, ezt már soha nem tudhatjuk meg. Nem marad számunkra más, csak a pótolhatatlan emlékek vele, a leírhatatlan üresség, amit a hiánya jelent, és a mardosó bűntudat, hogy mi okoztuk a halálát.

 

Kopp. Csossz. Kopp. Csossz.

A két hang monoton ismétlődik, ahogy a kavicsos ösvényen haladva, a begipszelt lábamat bénán magammal húzva keresem az egyetlen sírt, amin számomra ismerős név áll. Zoli előttem sétál, a fél karja tessék-lássék módon még be van kötve, de a lába ép, inkább menjen ő többet, mondta, mint én a mankóimmal. A virág és a gyertya is nála van.

Szépvölgyi Petra Júlia. A sírja eltakarja, de nem ápolja: semmi petrás nincs benne. Sötétszürke gránitlapon ezüstszínű véset. Olyan sötét, olyan rideg, annyira nem illik az én vidám, mindig nevető szemű barátnőmhöz. Még a neki választott idézet is hideg, lelketlen és egyáltalán, teljességgel semmilyen – hiába választották a szülei, olyan érzést kelt, mintha csak túl akartak volna lenni a dolgon. Nincs a táblán semmi személyes, csak ez a tucatidézet meg a név, csak a teljes születési név, más semmi. Pedig a Petrus, az is az ő neve volt. Péterke. Petrarca. Csészike. Zöldcitrom.

A szívem összefacsarodik, ahogy arra gondolok, hogy nem is ő van a gránitlap személytelen sorai alatt, csak egy kis váza, tele hamuval. Hogy ez maradt ő. Az őszintén boldogít, hogy így nem rághatja össze semmilyen féreg, de még őszintébben bánt, hogy bezártságra kárhoztatták.

 

Az emberek döntő többsége a kocsi tulajdonosát, Istit hibáztatta, mégpedig abból az igen prózai okból kifolyólag, hogy a balesetet ő úszta meg a legkönnyebben, na meg azt se verte nagydobra, hogy nem ő vezetett. Minket, a maradék három embert egyszerűbb volt szintén áldozatnak tekinteni. Könnyebb volt sajnálni minket. Szerencsétlen Istin még az se segített, hogy – úgy amúgy, mellékállásban – ő volt Petra barátja. Sőt, azt hiszem, a saját önbecsülését csak ez ásta alá igazán.

 

~*~

 

–     A faszom! – hördült fel Isti, ahogy már a harmadik kő koccintotta le a kocsi alvázát.

Petra nekidöntötte a halántékát az ablaknak, és megsimogatta a belső kilincset.

–     Hallod, Tündi, vigyázz magadra, jó? – súgta. – Szét ne essél…

Az erdei út hepehupái kezdték felkavarni a gyomrom, de nem szólaltam meg. Az kellett volna már csak, hogy Isti miattam még jobban felhúzza magát, hiszen így is dühöngött. Ilyenkor mindenki félt tőle, az egyetlen kivétel talán Petra volt. A maga enyhe – és a szó legjobb értelmében vett – őrültsége miatt (ami tökéletesen passzolt a párjáéhoz, például magától értetődő volt számukra, hogy Isti kocsijának, vagy Petra laptopjának neve van) talán észre se vette, hogy még egy rossz lélegzetvétel, és Isti kész szétcsapni bárkit és bármit, aki és ami csak a keze ügyébe kerül.

A következő felcsapódó kőnél akkorát káromkodott, hogy legszívesebben a fülem is befogtam volna, és beletaposott a fékbe. Lefejelte a kormányt is, ahogy a kocsi nagyot zökkenve megállt.

–     Isti… – szólalt meg Petra.

–     Ne most, szivi! – förmedt rá a srác, beléfojtva a szót. – A kurva életbe…

–     Szállj ki!

Petra hangjában most nyoma sem volt annak a nevetős, de komoly helyzetben sokszor félénk lánynak, akinek mindig ismertük. Három év ismeretség után két hónapja voltak együtt Istivel, aki az első igazi fiúja volt, de már a kirándulás előtt is észrevettem, hogy mintha magára talált volna. Az a szeretet és óvó gyengédség, amit Isti mutatott felé, megerősítette minden létező tekintetben.

–     Nem hallod, azt mondtam, szállj ki!

Az ő keze már csattant is először a biztonsági öv gombján, majd az ajtókilincsen, és már kinn is volt a kocsiból. Isti a döbbenettől még a szitkozódást is abbahagyta, majd felocsúdva követte a barátnője példáját.

Petra lábujjhegyre állt (máshogy nem nagyon ért fel a bő másfél méterével senki mást se, nemhogy a legnagyobb rosszindulattal is egynyolcvanöt magas barátját), és csak átölelte. Semmi extra, nem csókolta meg, nem kezdte simogatni, még csak nem is rúgta tökön, mégis úgy éreztem, mintha valami kellemetlenül intim dolognak lennék szemtanúja. Kínomban odafordultam Barbarához, aki a középső ülésen ülve épp a combját dörzsölgette, mert fázni kezdett, ahogy Petra kiszállt mellőle. Mielőtt azonban beszélgetni kezdhettünk volna, Zoli is hátrafordult az anyósülésről.

–     Talán sikerül lenyugtatnia – intett a párocska felé.

Isti eddigre visszaölelte Petrát, a hajába temette az arcát, és ahogy a hátát simogatta, egészen biztos voltam benne, hogy különböző bocsánatkéréseket suttog. Ne haragudj, Zöldcitrom. Bocsáss meg, amiért ilyen vagyok.

Pár perc múlva Petrus kibontakozott az ölelésből, de Isti nem engedte el. Az egyik kezét a derekán hagyta, a másikkal beletúrt a hajába, és homlokon csókolta. A sötétben nem látszott, de tudtam, hogy Petra a haja tövéig elvörösödött: még mindig nem szokott teljesen hozzá, hogy Isti nem rejti véka alá az iránta való érzéseit, ahogy ahhoz se, hogy srácnak meglehetősen komoly hajfétise van.

Végül kézen fogva jöttek vissza a kocsihoz. Isti kinyitotta az ajtót a barátnőjének, egy pillanatra sem engedve a kezét, aztán, mielőtt beszállt volna, még csókot is lehelt rá.

–     Zoli, cseréljetek helyet, légyszi! – kérte Petra, ahogy visszahelyezkedett Barbara mellé a hátsó ülésre. – Én ittam a szálláson.

Zoli szó nélkül bólintott, és átmászott a vezetőülésre, Isti pedig elfoglalta az ő helyét. Mielőtt becsatolta volna az övét, félig hátrafordult, és megfogta Petra közelebb eső térdét.

–     Szeretlek, Zöldcitrom.

A kiruccanás hátralévő ideje alatt már nagyjából nyugton volt. Nem hisztizett, amikor Petra és én letipegtünk a tópartra, hogy egy stégen ülve belógassuk a nagylábujjunkat a vízbe. Mosolyogva hallgatta, ahogy a barátnője csacsogni kezdett a bolygókról, és csillagképeket mutogatott nekünk. Azt is támogatta, hogy Zoli és én lelépjünk tíz percre kettesben, és utána is csak a szemöldökét rángatta.

Miután oldódott a hangulat, Isti elővett a csomagtartóból egy üveg bort is. Megismertem a pincészet matricáját, a badacsonyi kirándulásunkon jártunk ott a lányokkal. Petra két utazópoharat varázsolt elő a zsebéből, az egyiket nekem nyújtotta, a másikat Barbarának: mi voltunk az a kettő, akik biztosan ihattak, lévén nem volt jogosítványunk. Neki is mindegy volt, mert őt a tulaj még a szálláson behúzta egy pohárkára, megköszönni, hogy délután vigyázott a kisfiára. A két fiú percekig vitatkozott, mire meg tudtak állapodni abban, hogy az előzményeket figyelembe véve talán jobb lesz, ha Zoli marad a kormánynál, így aztán ketten-ketten ittunk egy pohárból: az egyikből Petra és Isti, a másikból Barbara és én.

Mindig is tudtam, hogy Petrus nem bírja a piát, de eddig sose tűnt fel, hogy ennyire. Az egyetlen pohár bortól és a koraesti házipálinka maradékától is becsiccsentett, de szerencsére nem annyira, hogy átbillenjen a következő stádiumba, a depresszióba. Nem, csak úrrá lett rajta egyfajta túláradó vidámság, mind a négyünket ölelgetni kezdte, és újra meg újra elmondta, mennyire szeret bennünket.

–     Guys – szólalt meg Zoli, aki csak passzív szemlélőként nézhette az italozást, de legalább ott ültem az ölében. –, mi lenne, ha lassanként elindulnánk? Kezdek fáradni, aztán legyen már valaki, aki hazavezet.

–     Jó-jó, menjünk – tápászkodott fel Barbara, és a cipője után kezdett tapogatózni. Ő volt a legfázósabb a csapatból, és ezen valószínűleg nem segített az alkohol sem.

Petra, aki időközben szintén a barátja ölébe keveredett, bólintott. Arra viszont nem számított, hogy Isti erre felkapja; csak arra volt ideje, hogy átkulcsolja a nyakát.

–     Mi van, Zöldcitrom? – húzta fel a szemöldökét Isti incselkedve. – Valami nem tetszik?

–     Nem gondoltam, hogy felszedsz – nevetett Petra, és megcsókolta. – Haza is viszel? Csajok, átadja valaki a helyét neki hátul?

Adta magát, hogy én legyek ez a valaki. Különben is, Zoli mellett ülni egy hegyi úton az anyósülésen… nos, ez azért nem utolsó élménynek ígérkezett. Isti ült középre, noha a magassága ellene szólt; de mivel a klausztrofóbiás Petra mellé akart ülni (akinek fontos az ablak, máskülönben simán benne van a pakliban egy pánikroham), nem volt más lehetséges forgatókönyv. Barbara kicsit zavarban volt, hogy az elöl fiúk-hátul lányok felállás így megváltozott, de ennek nem adta sok jelét. Jobban örült annak, hogy Petrát ennyire boldognak látja.

Egyikünk se sejtette még, hogy az utolsó mosolya ragyog ránk.

 

~*~

 

Zoli elrendezi a virágot, míg én fél kézzel meggyújtom a sírra helyezett mécsest, aztán ő felszedi, és beteszi a lámpásba. Olyan lámpás, mint a rajzfilmekben a bányászoké. Olyan, mint amiket Petra mindig megnézett a régiségboltok kirakatában.

Az apró láng táncoló fénye őt juttatja eszembe. Szól a zene, és az a pöttöm, törékeny lány táncra perdül, gyere, mondja, táncolj velem, megragadja a kezem, és pörgünk egymás körül, mezítláb a nedves füvön, vörös-fekete-vörös-fekete örvény a hosszú, kerengő hajunk. Azt se tudom, történt-e ilyen egyáltalán valaha, vagy csak elképzeltem, mégis olyan élénken él bennem a kép, mintha csak most engedtük volna el egymást, hogy a fűben kiterülve fulladásig nevessünk.

Piros pulcsi van rajtam a fekete szövetkabátom alatt. Más azt gondolhatná, a közelgő karácsonynak szól, de mi ketten tudjuk, hogy nem. A piros volt Petrus kedvenc színe, a piros és a kékeszöld. Zoli sálja sem véletlen.

A temető, az fekete. A temető, az krizantém. Másnak, talán, de nekünk nem. Nekünk a temető piros és kékeszöld. Nekünk a temető gerbera és kardvirág.

A sír előtt, keményre fagyva ott a félig elhervadt szalagavatói csokra, rátűzve az iskolai kitűző. Egy másik, hosszabb szalaggal van átkötve: ezt az összes évfolyamtársa és tanára aláírta neki.

–     Olyan könnyű nekik! – fakadok ki. – Három hete volt a szalagavatója, és az a legfrissebb, amit nem mi hoztunk! Három hete, Zoli, még csak felé se nézett senki! A húga azt mondta, hogy otthon még csak nem is beszélnek róla! Az anyukája bezárta a szobáját, és úgy tesz, mintha még mindig kirándulnánk!

A végére már patakzik a könnyem. Zokogok, mint egy kisgyerek, sőt, ebben a pillanatban az is vagyok, kisgyerek, egy kislány, aki elvesztette a barátnőjét. Úgy hiányzik, úgy fáj, úgy mardos, biztosra veszem, hogy senki más nem érez így, senki más, csakis én, csakis és egyedül én.

A kisgyerek önzése beszél belőlem. Még kapaszkodom belé, hiába tudom, hogy nem sokáig tehetem: jogilag régóta felnőtt vagyok, de a fertői kirándulásunkkal lelkileg is mind megszűntünk gyereknek lenni. A gyerekkorunknak vége, a sírba szállt az én… a mi drága, egyetlen Petránkkal együtt, de mégis szorongatom görcsösen: nem akarok továbblépni, belenőni egy olyan felnőttkorba, aminek ő nem részese.

–     Mindenki máshogy gyászol, kicsim… – próbál csitítani Zoli, de most nem jár sikerrel.

–     Ők nem tudják, mi történt!

–     Az istenért, mi talán tudjuk pontosan?! – túr a hajába az épen maradt kezével.

Ezzel nem tudok vitába szállni. Csöndesen sírok tovább, és ő átölel, érzem a homlokomon, az orromon, a kabátjába markoló csupasz kezemen, hogy velem sír az ég is, mintha egyetlenegy hatalmas, acélszürke szem volna: apró, fagyott könnycseppeket hullajt ránk, lélegzetelállítóan szépeket, eszméletlenül sokat, lehetetlenül sűrűn.

–     De nekik… – szipogom a mellkasának. – nekik nem kell minden éjjel látniuk őt…

 

~*~

 

Egy szemvillanásnyi idő alatt történt az egész. Az egyik pillanatban még azt kiáltottam, hogy „nézzétek, szarvas!”, a másikban már a tüdőmbe vágott a biztonsági öv, a lábamba fájdalom hasított, és sikoly visszhangzott a domboldalon.

Zoli izomból taposta a féket, két kézzel rángatta a kormányt, hogy megtartsa az autót. Pár méterrel később sikerült megállnia, a szarvas elsántikált, mi pedig végre végignézhettünk magunkon. Aztán egyszerre ordítottunk fel: eggyel kevesebben voltunk az utastérben. A mögöttem lévő ajtó nyitva volt, az üvege betört, a biztonsági öv kiszakadt a helyéről, és… és Petra nem volt ott.

–     A… az előbb… mintha… – szólalt meg remegve Barbara. – mintha csobbant volna… valami…

Zoli minden ízében reszketve indította be újra a motort, az első adandó alkalommal megfordult, és visszament a partra. Elsőre úgy tűnt, minden pontosan ugyanolyan, mint amikor először itt jártunk, de aztán Barbara kiszúrt egy pár fekete, citrommintás tornacipőt.

–     Ez Petráé! – ismertem fel. – Nézd meg, harminchatos, ugye?

A kérdés költői volt, persze, mindnyájan tudtuk, hogy ilyen cipőt csak ő viselhet, ugyanis a saját kezével festette, tanévkezdésre, miután megvolt az első hónapfordulójuk Istivel, és nagyon szentségelt, mikor az első mosás kiszőkítette rajta a zöldcitromokat.

–     Isti, volt rajta cipő, amikor felvetted?

–     Persze, hogy… – vágta volna rá az igent, de félúton elbizonytalanodott. – vagyis… nem, azt hiszem, nem…

–     Szerintem is csak rám vártatok a cipőfűzéssel – bólogatott gondterhelten Barbara, majd a telefonja vakuját bekapcsolva elindult a víz felé.

Ez tűnt a legértelmesebbnek, úgyhogy mi is így tettünk: a fiúk a stég jobb oldalán indultak el, én Barbara után a balon. Pár másodpercenként elkiáltottuk a nevét is, de sűrűbben nem mertük, nehogy elvesszen a hangja, ha válaszol. 

Az első olyan kiáltás azonban, ami nem Petra neve volt, Barbara torkából hangzott fel, rögvest utána pedig majdnem elsodort, ahogy elviharzott mellettem, a tóparti cserjés felé véve az irányt.

–     Megtaláltátok? – ordított át Zoli a túlpartról, de egyikünk se felelt neki. 

Már mozdultam is volna Barbara után, de ekkor megtudtam, miért rohant el. Kidobta a taccsot, még utána is percekig hallottam, hogy öklendezik, aztán végül az az undorító, savas szag is megcsapta az orrom.

Ahogy követtem az irányt, amerre ment, hamarosan azt is megértettem, mi váltotta ki a dolgot belőle. A víz felé fordított vaku fénye megtört valamin, ami nem nád volt, nem is tavirózsa vagy bármilyen növény, még csak nem is valamiféle vízimadár vagy csúszómászó, hanem egy kilógó, meztelen lábfej. Olyan pici lábfej, amire… amire pontosan illett volna a kezemben szorongatott tornacipő.

Én sikítottam akkor? Vagy megint Barbara, a bokrok közt, a tulajdon gyomortartalma fölött? Vagy valamelyik fiú? Egyáltalán, ők mikor értek oda? Én hívtam fel a figyelmüket a barátnőnkre, akit egészen a nádasba sodort a víz, vagy maguktól vették észre?

–     Most mit csinálsz?

–     Mit-mit, te állat, mentőt hívok! – csattant fel Zoli.

–     És mit mondasz a mentőknek? Hogy Petrának így október végén fürödni volt kedve, ezért beugrott a dombról? – rúgott bele Isti egy kiálló gyökérbe. – Gondolkodj már!

–     Miért, talán itt kéne hagynunk? – szóltam közbe hisztérikusan.

–     És ha kijönnek? – fordult most hozzám. – Ha elmondjuk, mi történt, rendőrt fognak hívni! Mit mondasz, amikor előveszik a szondát, és mindenki pozitívet fúj?

–     Azt, hogy én vezettem! – talált vissza a hangjához Zoli.

–     Aha, és tudod igazolni, hogy van mivel?

–     Az istenért, hiszen baleset volt! – fakadt ki Barbara a könnyeit törölgetve. – Nem tehetünk róla, hogy a szarvas elénk ugrott!

–     Isti, ez nem vicc – mondta Zoli halkan. – Szólnunk kell valakinek.

–     A mentő érhet ide leghamarabb.

Isti egy pillanatig úgy nézett ránk, mintha valami arcpirító trágárságot mondtunk volna, majd se szó, se beszéd, kibújt a pulóveréből, lerúgta a cipőjét, lehúzta a zokniját, és nemes egyszerűséggel besétált a tóba. Hallottuk, hogy káromkodik az orra alatt; tudtam, hogy jéghideg a víz, már a fél lábamat beledugni is kellemetlen volt, nemhogy teljesen elmerülni benne. Mégse adta fel, meg se torpant, pedig a vízszint már elérte a derekát, mi pedig csak tehetetlenül néztük, ahogy a tóban lebegő barátnője felé igyekszik.

El se tudtam képzelni, hogy létezhet bármi, ami ilyen szívszaggató sikolyt képes előcsalni a mindig törhetetlennek hitt Istiből. Csak annyit láttunk, hogy magához ölelte Petrát, aki összecsuklott a karjában, a keze bénán kifordult, a feje hátrabicsaklott.

Kifelé még lassabban, még óvatosabban jött, csak a lábával küzdött a nád ellen, ami miatt nem láttuk a deszkákról, két kézzel ölelve Petrát a mellkasához, minél inkább a felszín fölött tartva. Mikor kiért, lefektette a stégre, elkezdte kicipzározni a pulcsiját, és pokrócot kért az autóból. Barbara gépiesen engedelmeskedett, de Zoli csak a vállára tette a kezét, és megrázta a fejét.

–     Nincs értelme, Isti.

Ezek a szavak mintha kiszívták volna belőlem az erőt. Az eddig lüktető lábamat most elborította a kín, a szívemet szökőárként öntötte el a fájdalom. Ott volt, ott feküdt tőlem alig fél méterre a barátnőm, csuromvizes ruhában, Isti hozzá képest hatalmas pulóverével betakarva, és nem mozdult. Az arcára rádermedt a rémület, a szája néma kiáltásba fagyott, a szeme, az a csodás, búzavirágkék szeme, ami ösztönösen bizalmat ébresztett mindenkiben, megfakult, a hosszú, sűrű szempillái most mintha lehúzták volna a szemhéját. Mindenét, ami csak kilátszott a pulcsi alól, karcolások borították, néhányból még mindig szivárgott a vér. A haja összetapadt a Fertő gusztustalan iszapjától, itt-ott beleakadt egy-egy darabka nád is. A tíz körméből hat beszakadt, négy az egyik kezén, kettő a másikon, a megmaradtak alatt pedig vastagon állt a mocsok: valószínűleg próbált megkapaszkodni, ahogy legurult a dombról, ahogy küzdött az életéért. A lába, amiről valamiért észre se vettük a kocsiban, hogy fedetlenül maradt, elkékült, a lábkörmein már lilába játszott az eredetileg tűzpiros lakk.

Nem bírtam nézni. Le kellett volna csuknom a szemét, hadd aludjon, de képtelen voltam hozzáérni, egyszerűen taszított a gondolat, hogy megérintsem. Gyűlöltem magam érte, jobban, mint bármit és bárkit addigi életem során, de úgy dübörgött bennem a tudat, hogy ez már nem az én Petrám, hogy ez már csak egy vízihulla, hogy képtelenné váltam erre az alapvető emberi gesztusra is. Zoli megtette, benne, egyedül benne volt ennyi emberség, hogy az igazi Petrát lássa a kiterített, áthűlt testben, hogy lehunyja a szemét és becsukja a száját. Isti magába roskadva gubbasztott a stég szélén. Barbara visszarohant a bokrok közé hányni. Én maradtam, fuldokolva a szégyentől és az önmagam iránt érzett undortól.

–     Mégiscsak kéne az a pokróc – szólalt meg Zoli. – Vagy egy törölköző, ha van. Meg kell szárítanunk, különben…

Elkezd oszlani. Nem fejezte be a mondatot, de mind elég krimit olvastunk ahhoz, hogy tudjuk, mit akart mondani. Ehhez nem kellett orvostanhallgatónak lenni.

–     Hívom a mentőket.

Ezúttal senki nem szállt vitába vele.

 

~*~

 

Zolit megdicsérték a mentősök, amiért ilyen hideg fejjel tudott gondolkodni, biztosították, hogy remek orvos válik majd belőle. A kiszálló rendőrök vádat akartak emelni Isti ellen ittas vezetésért és gondatlanságból elkövetett emberölésért. Később, mikor kihallgattak minket, az egybehangzó tanúvallomásaink hatására ejtették a vádakat. Ők is arra jutottak, hogy baleset történt.

Petra édesapja aznap hajnalra már Sopronban volt. Ő intézett mindent, a hazaszállítástól kezdve a temetésen át a torig. Ő értesítette a gimnáziumot is, ahova Petra járt, hogy a lánya az őszi szünidő után sem ül majd vissza az iskolapadba.

Furcsa volt az egész: Petra azt mondta, a válás után ő és a húga alig-alig látták az apjukat, most mégis ő volt ott mindenki helyett. Az anyja bezárkózott; még a temetésre se jött el. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy meghalt a lánya.

Haragudtam rá emiatt. Úgy gondoltam, ha voltak ott osztálytársai, tanárai, barátai edzésről meg a különböző táborokból, közelebbi-távolabbi rokonai, sőt, még néhány szülő is, akinek a gyerekét tanította, akkor ha valakinek, hát az édesanyjának kutya kötelessége lett volna ott állni a sír mellett, mikor rátették a fedelet. Úgy gondoltam, ha én ott tudtam lenni a szanaszét gipszelt lábammal, Barbara az agyrázkódás után bekötött fejével, Zoli a sínbe rakott karjával és Isti az itt is, ott is kilátszódó zúzódásaival meg fagyási sérüléseivel, akkor neki, aki testileg makkegészséges volt, végképp ott kellett volna lennie. Úgy gondoltam, ő gyalázza meg legjobban a barátnőm emlékét.

Persze, tudom, hogy igazságtalan vagyok. Talán csak minket nem akart látni, akik miatt Petrus nem jött haza a fertői kirándulásról. Ha így volt, igaza volt, de szólnia kellett volna nekünk: kevesebb jogunk volt ott lenni, mint neki lett volna.

Az osztálytársain, a barátain láttam, mennyire megrendítette őket a hír: még nem találkoztak ennyire testközelből a halállal, nem voltak felkészülve, hogy ilyen is történhet. Hogy év végéig üresen áll majd a padja, a szalagavatón kimarad egy kitűző és partner nélkül marad egy srác, a ballagásra eggyel kevesebb tarisznya készül majd. Hogy minden tanára kénytelen lesz áthúzni a csoportlétszámot, és eggyel kevesebbet írni a helyére. Hogy a családoknak, akiknél dolgozott, más franciatanárt, más bébiszittert kell keresniük.

De aztán továbbléptek. Pár hét alatt megszokták, hogy Petra nem jár velük egy osztályba, egy faktra, egy iskolába. A neki szánt kitűzőt egy csokor virág és a mindenki által aláírt szalag kíséretében elhozta neki két lány a temetőbe a szalagavató másnapján. Egy hónappal a baleset után az iskola homlokzatáról is levették a fekete zászlót. Ennyit kapott tőlük. Egy hónapot.

A gyerekek hiányolták, sírtak utána, néhányan kiállhatatlanul viselkedtek az új bébiszitterükkel, nem tanultak az új franciatanáruknak, hátha akkor visszamegy hozzájuk a Petra. Ők voltak azok, akik még nem értették, hogy ahova ő ment, onnan nincs visszaút.

A telefonját, amit a soproni hatóság megtalált a domboldalon, én vettem át. Rajta kívül egyedül én tudtam a kódját. Nyolc számjegy. A nap, amikor az első tanítványa megkapta az első ötösét.

Megdöbbentő volt, hogy ahhoz képest, amennyien eljöttek a temetésére, mennyien nem értesültek a haláláról. Írtak neki, hogy jó lenne találkozni, megkérdezték, milyen napja volt, vagy miért hagyta ki az edzést. Volt egy lány, aki verset küldött neki, egy srác, aki képeket kiskutyákról, és megkérdezte, hogy ő nem kér-e az alomból egy pici labrador-retrievert.

Nem válaszoltam egyiküknek se.

 

~*~

 

–     Legközelebb hozzunk neki magyalt. Magyalkoszorút, karácsonykor mindig akasztott ki.

Zoli bólint. Némán indulunk ki a temetőből. Nem vesszük észre a rideg, sötét sírkő túloldalán fekvő Istit, se a mellette heverő, üres tequilásüveget, csak egy elgurult zöldcitromért hajol le Zoli, és visszasiet vele Petrához. Zöldcitromot a Zöldcitromnak.

Ahogy leteszi, látom, hogy a hó már elborítja a sírt egy vékony, de egyenletes rétegben, az a semmitmondó idézet például egyáltalán nem is látszik. Visszasántikálok én is, egy mankóra támaszkodva pont elérem a gránitlapot. A nevét letisztítom, majd oda, ahol már nincs más, csak a sötétszürke kő, írni kezdek az ujjammal. Nem tudok franciául, de azt hiszem, így mondják. Mikor végzek, Zoli a kezembe adja a másik mankómat, a hátamra teszi a kezét: menjünk már.

Joyeux Noel, Tilleul.

Kopp. Csossz. Kopp. Csossz. Hüpp.