Itt ülök az ablakban, ahol te is mindig ülsz. Adj egy slukkot a cigarettádból, kérlek. Tudom: azt mondtam, nem dohányzom. Te is azt mondtad. Úgy tűnik, erről mindketten hazudtunk.
De azért adsz. Karcsú, hófehér szálat szívsz; kicsit nőies, de
gyönyörűen áll a kezedben. Mindig is szép kezed volt. Mintha az ujjadból
pattintanád hozzá a lángot.
Végtelenül üresnek érzem magam, ahogy kibámulok a hóesésbe. Mindenemet
eltemetné a fehér, elborítaná minden emlékemet rólad, ha hagynám. De nem
hagyom. Füstöt fújok rájuk, halványszürkét, majdhogynem fehéret, és a felejtés
pelyhei olvadnak.
Hiába egy a színük, ártani akarnak; nem engedem, nem engedhetem, hogy
belepjék a tejfehér bőrödön megtörő ezüstfehér holdsugarakat, amelyek minden
egyes izmot kirajzolnak a felsőtesteden. Az áttetsző hálóinget, amiről
véletlenül küldtem neked a képet a barátnőm helyett, te pedig viccelődve
kísértetkosztümnek nevezted. A híres északi fehér éjszakát, amit sose láttam a
te ablakodból. A hatalmas, hermelinpuha szamojéd kutyádat, aki hókupacokból
előugorva rohant le a szeretetével.
Nem fedhetik el a kettőnk közti különbségeket; hogy ahol én sötétvörös
vagyok, ott te hamvasszőke, ahol én gesztenyebarna, ott te acélkék, ahol én
puha, elomló hús, ott te kemény, feszes izom.
Nem vehetik el a közösen szőtt terveinket, hogy együtt megyünk majd albérletbe,
ha mindketten Hollandiában leszünk egyetemisták, és a te legjobb barátod lesz a
harmadik lakó, aki ugyan nem tanulni jön, mert már doktorált – igaz, csak
naplopásból, máshoz nem is ért, de legalább lesz kire bízni a kutyát, amíg mi a
kampuszon vagyunk.
Nem vehetik el tőlünk azokat a külön-mégis-együtt megélt élményeket,
mint amikor túrázni vittük egymást videóhívásban a magunk városában, és te
kijelentetted, hogy a nyelvrokonság miatt mi tulajdonképpen távoli
unokatestvéreknek számítunk, vagy amikor a saját konyhádból instruáltál, hogy
gyúrjam a tésztát, hogy olyan igazán pöpec legyen, vagy amikor
esztéta lelkem verset szavalt neked öt országon és egy tengeren át, és te
mosolyogva hallgattad Csokonait, amiből egy szót se értettél, te bolond
történész, te.
Emlékszel, amikor egyszerre esett itt nálam, Budapesten, és ott nálad,
Helsinkiben a hó? Összemosolyogtunk chaten keresztül is, mondtad, hogy nálad
már bokáig felér, én pedig irigykedtem, mert nálam nem marad meg soha. Tudtad,
hogy nem tudok világosban aludni, és virrasztottál velem, meghallgattad a
panaszom, hogy a járványhelyzet miatt úgy érzem magam, mint a kalickába zárt kismadár,
üzengettünk egész addig, amíg azt nem mondtad, hogy kimész havat lapátolni.
Azt mondtad, ne aggódjak, mert reggelre mindketten szabadok leszünk. Te ellapátolod
a havat, nálam lejár a kijárási tilalom. Hittem neked. Tisztább voltál a szűz
hónál, romlatlanabb az újszülött gyermeknél, én mindig, mindenben hittem neked.
A cigaretta gyorsan fogy, túl gyorsan. Újabb adag füstöt fújok a hóra,
leolvasztom a jeges páncélt az utolsó emlékeimről rólad.
Az üzenet, amit kapok, sokkoló, a kép, ami vele érkezik, halálfehér.
Vigyorogsz a kamerába, az orrod alatt oxigénvezeték, a karodban egy
sisakos-lándzsás viking plüssmackó. Két üvegfal választ el a legjobb
barátodtól, aki a fotót elkattintotta. Hiába szikrázik a fogsorod, az arcod
beesett, a bőröd szürkés, lerí rólad, hogy nem kapsz elég levegőt, hogy
fuldokolsz. Estére már mesterséges kómában fekszel a lélegeztetőn. Egészséges,
sportos fiatalember vagy, sose volt semmi bajod. Nem az a kérdés, hogy
lejössz-e, csak az, hogy mikor. Hiszek benned.
Az utolsó üzenet, a legutolsó úgy zúzza szilánkosra körülöttem a világot, mint
ahogy egy jelentéktelen kis porceláncsészét roppant össze a túl erős kéz. Ezt
is a barátod küldte, és egyetlenegy szó szerepel benne: loppuun.
Nem tudok finnül, csak azt a pár kifejezést, amit tőled tanultam, pont,
ahogy te is vagy a magyarral, de nem kell szótáraznom, belül már tudom, érzem,
mit jelent ez a szó. Megrémiszt, elborzaszt ez a keserű bizonyosság.
A kutyád is tudja, hogy hiába vár. A barátod mondta, hogy a szájában
volt a játéka, amit csak te foghatsz meg, tudod, az az agyonrágott-koptatott,
egykor világoskék ponty, amikor belépett a lakásodba, de letette, amikor
meglátta őt. Aztán elvitte, eldugta az ágyad alá.
Ott nálad ma is esett a hó, de itt nálam majdnem tavasz van. Csak elképzelem a
havazást, amibe bámulhatok, mert közelebb visz hozzád, téged is képzellek
csupán, egyedül a cigarettát nem. Az emlékeimet a felejtés hava támadja, de
akkor is ráfújom a füstöt, elolvasztom, nem felejtelek, amíg csak élek. Csak a
fájdalom, a veszteség fájdalma, az ne mardosna ennyire.
Az ujjaimon lila foltot hagyott az áfonya, mert pitét csináltam, a te
receptedből, mustikkapiirakkát. Emlékszel, én tanítottalak meg, hogy hűtsd ki,
különben szétesik, aztán kanállal kell majd megenni, te meg nevettél, hogy na,
ilyen az, mikor egy lány nem csak okos, hanem főzni is tud. Jól
csúszott mellé az ízesítetlen vodka, amit legurítottam az egészségedre. Vagy
emlékedre? Nem, azt nem… képtelen vagyok így, egyik napról a másikra múlt
időben emlegetni téged. Emlékszel, amikor kiokosítottál, hogy csak finn, vagy
igazán minőségi orosz vodka kerüljön a poharamba, ha már – noha lányokhoz nem illik – ilyesmire adom a
fejem? Merthogy minden más ótvar. Azt azért hozzátetted,
hogy de szomjas ember nem válogat.
Ez cseng a fülembe, ahogy újra töltök, a világomat alig tudom már, csak
a fájdalmat akarom elinni, csak egy kicsit, mert ahogy az élet, úgy
az emlékezés is béklyó: de ahogy te már végleg az vagy, úgy reggelre egy kicsit
én is szabad leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése